Nagyon fontos podcast, köszönöm szépen. Nagyon nehéz erről a témáról így gondolkodni a mai magyar társadalomban, ez egy igazi tabu. De mérhetetlenül fontos támogatás ez azoknak, akik mernek számot vetni a saját gyerekkori élményeikkel a saját szülőségük tükrében. Mert mindannyian gyarló és hibázó szülők leszünk, ha nem nézünk szembe a hozott mintáinkkal.
Én úgy kezdtem bele ártalmas gyermekkori tapasztalataim áttekintésébe, hogy megláttam korábbi önmagamat a fiamban, aki fiatal felnőttként "rám olvasta" apai hiányosságaimat. Kifejezettem büszke voltam rá, és erről be is számoltam neki, azzal az élményemmel együtt, hogy "bár én így elmondhattam volna az apámnak ugyanezeket, hogy közben fagyizunk, és nem kell attól rettegnem, hogy jön a pofon". Saját megélésemből tudom igazolni, hogy ez nagyon rövid időn belül mindkettőnk oldalán látványos felszabadulást hozott. A kapcsolatunk gyökeres átalakulását, egészségessé javulását. Végigbólogattam a beszélgetést. Kíváncsian várom az erőszakolt megbocsájtásról szóló következőt, azzal a prekoncepcióval, hogy azt is helyeslő fejmozdulatok kíséretében fogom hallgatni. Saját megélésem példáival bármikor állok a csatorna és az érdeklődők rendelkezésére. szeretettel, Zoltán
@@fiokkozos823A Te narratívád szerint: fiam a legmegfelelőbb nyomógombomba tenyerelt bele. Abból a szempontból feltétlenül, hogy instant enyhülést értünk el mindketten. Azt, amire kimondatlanul is vágytunk, pont ezért kezdtünk el beszélgetni. Nálam pluszban ez az akkor már évek óta folyamatban lévő gyermekkor-feldolgozásomhoz is sokat hozzátett. Amelyben igen, benne volt az is, hogy hogyan kommunikáltam apámmal. Mert leginkább sehogy nem mertem/tudtam egy idő után. Se' szépen, se' csúnyán. Érvénytelenítésének eszköze a hirtelensült csicskalángos volt. Tenyérrel vagy dobhártyaszaggató ordítással feltálalva; "eszed, nem eszed - nincsen más" alapon. Nem csak mondogattam, hogy "nem akarok olyan lenni, mint az apám", de affektivitás-átkeretezéssel a mai napig igyekszem ezt mindennapi valóságommá is tenni. Nem tudtam nem észrevenni azon felütésedet, amelyben "nyilvánvalóként" azt vizionálod rólam, hogy azért nem a megfelelő gombomat nyomta meg, mert annak nem valami bántalmazás lett az eredménye. Mondhatnám, hogy ennek a megállapításnak számomra van némi projektív identifikáció bukéja... Már ha a "Vadidegenek Pszichoanalízise Virtuálgrafológiai Alapon" című népi társasjátékba (maimagyarul: trollkodásba) hajlamos lennék bevonódni. Köszönöm, hogy rám gondoltál! Ám (már) nem vagyok ilyesmire kapható. Tisztelettel javaslom, hogy ezen beszélgetésünket is a konszenzus, a mindkettőnk számára pozitív, közös nevező megtalálásának céljával folytassuk! Úgy, ahogyan magunktól tanuljuk éppen, és ne úgy, ahogyan elődeinktől (bárhogy is) megtanultuk. szeretettel, Zoltán
@@baracskatibor1898 Szerintem az, hogy ezt felismerted, hatalmas eredmény. Első lépés azon az úton, amelyen haladva eljuthatsz oda, hogy már ne járjanak sikerrel, amikor ilyesmivel próbálkoznak. Időnként sem. Ahogy tapasztaltam magamnál és más ilyen módon bátraknál, mint Te, az önismeretnek ezen az ösvényén sétálva mindannyian elérkezünk ehhez az állomáshoz. A felismeréshez, úgy, hogy annak levont konzekvenciáit még nem mindig tudjuk átültetni a gyakorlatba. Ez természetes és egészséges jelenség, eleme az utazásnak. Ilyesmit megfigyelve magunkon hajlamosak lehetünk meginogni, és nem "kellő" fejlődésként értelmezni. Furcsa lehet, de ezzel is minden rendben van, szerves része a folyamatnak. Mikor én bizonytalanodok el így, akkor az elérendő célt szoktam fókuszba helyezni gondolataimban. A csalódásmag további káros kicsírázását megelőzendő. Szeretettel javaslom ennek kipróbálását. Kiegészítőként akár segédeszköz is bevethető. Például egy élénk színű papírra nagy betűkkel felírt, gyorsan hozzáférhető emlékeztető. Olyan értelmű szövegezéssel, hogy "Érzéseim megéléséhez, szükségleteim kifejezéséhez való jogomat azáltal is gyakorlom, hogy távol tartom az elvételére irányuló kísérleteket." Csak gondolatébresztő példa. Az a leghatékonyabb, amikor a célodat saját szavaiddal fogalmazod meg. szeretettel, Zoltán
Rendkívül fontos adás! Sajnos azok a segítők (pszichológusok) akikkel én találkoztam, teljesen tabuként kezeli azt, amikor kifejeztem, hogy nem akarok túlzott kapcsolatot ápolni a szüleimmel/családom (súlyos bántalmazás kapcsán). Volt aki a fejemhez vágta, hogy akarok új emberi kapcsolatokat kialakítani, ha még a családommal sem találom a hangot. Arról nem is beszélve, hogy amikor évtizedek munkájával ki tudtam mondani, hogy nem voltak elég jó szüleim/nagyszüleim, mert egyáltalán nem figyeltek rám. Erre a kedves pszichológus hölgy kijelentette, hogy negatív vagyok. És hogy dolgozzak azon, hogy mi okoz boldogságot, ahelyett, hogy a gyász folyamatát segítette volna. Hozzáteszem nagyon nehéz teret engedni a gyásznak, hiszen az érzések amelyek feljönnek ilyenkor (harag, szomorúság, büntudat) teljesen tabusítva vannak. Ehhez hozzátesz még a pozitív pszichológia is, hogy folyton a boldogságot kell hajkurászni, miközben a boldogság is csak egy érzés, mint a harag és szomorúság is, ami mind jön és megy. A gond akkor van, amikor próbáljuk valamelyiket elfojtani.
Vègre hallom azt is, hogy ‘van olyan szülô, akivel nem lehet beszèlgetni’… szerettem volna beszèlni az èrzèseimrôl, hogy megèrtsem gyerekkoromat, erre anyàm azt mondta, ‘na! megint csak a szemrehànyàs…ès elment mosogatni’ Feladtam, belefàradtam, kaptam hideget meleget ezèrt.
Kedves Knapek Éva és pszichológus Team! Nagyon tetszett a beszélgetés( na, az ilyen podcastek a jók, semmint Cserháti-Herold Janka vekengése) éspedig, mert én is ebben vagyok. Egy diszfunkcionális, bántalmazó családban nőttem fel, ahol voltak jó dolgok is és tényleg ettől még nehezebb feldolgozni a történteket. Németországban élek és már második éve terápiában vagyok ( egy magyar pszichológusnőnénél). Nagy szerencsém, hogy németben a Krankenkasse 😅 fizeti a terápiát. 🙏 Minden egyes mondattal maximálisan egyet tudok érteni. Story of my life 😅! Nagyon értékes munka. Hála, köszönet, vagy ahogy magyarban most nagyon divat. Áldás! (Ez utóbbi mondat irónia volt.) Üdvözlet Münchenből
Nagyon tetszett ez a beszelgetés így több nézőpontból is. Köszönöm! Próbálok utat keresni az élő szülőmnek hogy hogyan hozzam ki abból a sötét lyukból ahol van évek óta, vagy ha nem találok semmit és ő sem hajlandó kezeltetni magát, akkor egyszerűen csak elvágom vele a kapcsolatot hogy végre önmagamat hozhassam egy egészségesebb helyzetbe. Annyiból jó volt hogy megtanultam milyen az ilyen hazudozó ember (persze függőségek miatt, de ez nem mentség) és hogy mennyi falat kell emelni, szivtelenné is váltam az idő alatt sok sok dologban vele kapcsolatban meg másokkal is. Úgy érzem elengedni is tudni kell, ha nem tudom megbocsájtani.
Kedves Knapek Éva és pszichológus csapata! Felbecsülhetetlenül értékes munka volt ez a beszélgetés is a többi között. Én is egy ilyen diszfunkcionális, bántalmazó családban nőttem fel. A szüleim már nem élnek. Sok- sok pszichológiát olvasva, hallgatva, rengeteg dologra rájöttem magamtól- szakember segítsége nélkül is. Nyilván így százszor nehezebb, de sajnos soha nem engedhettem meg magamnak ilyen plusz kiadásokat. Jó volt visszaigazolásként hallgatni a korábbi felismeréseimet, de nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, a veszteségekkel, a fájdalmakkal, a családban még élő rokonok mai napig való érvénytelenítésével. Túl fájdalmas ezeken még gondolkodni is. Én megpróbáltam számtalanszor beszélni a megéléseimről, de mindig csak az érvénytelenítés volt a válasz. A családi béke érdekében feladtam, hogy valaha is megértés és valódi szeretet lehessen a családunkban. Pszichésen nem jutottak el arra a szintre, hogy érdemben lehessen ilyen dolgokról beszélgetni. Magamban jó lenne helyretenni a dolgokat. Egyedül próbálkozom kihúzni magamat a mocsárból a saját hajamnál fogva. Tisztelettel: B. Judit
Én tudom magamról, hogy nem vagyok jó szülő, és bármennyire is szeretem a gyerekem, nem lett volna szabad gyereket vállalnom, de amikor még nem volt, akkor nem tudtam milyen az, amikor van...stb. Engem is megviselt és traumatizált az ő születése, és biztos önző vagyok mert nem mondtam le róla, és nem érdekel, hogy más jobban csinálja, én szeretem és én akarom felnevelni... szóval ja. Érdekes besszélgetés volt, kár hogy nem vezetett sehová.
De On jo szulo es tudatos ember..Aki oszinte Onmagahoz es a vilaghoz..Biztos vagyok hogy a sajat lehetosegeihez merten..a legjobb szulok egyike..Kulonben nem fogalmazta volna meg ezeket a sorokat..Tisztelet Onnek!
Szerintem jo szülö attol leszel, hogy igyekszel jol csinalni es probalsz fejlödni! Senki sem születetten jo szülö! Ez egy folyamat. Csak fontos, hogy tegyel erte, a gyerekedert, akit szeretsz.
Aki fenőtté érett, az természetesen megbocsájt a szüleinek akkor is, ha nem nevelték tökéletesen, vagy nem követtek el helyrehozhatatlan hibákat pl. szexuális bántalmazást, vagy brutális fizikai bántalmazást. Kérdés, hogy a pszichológiai segitség tud-e segiteni az ilyen pácienseken, vagy csak időt és pézt pazarolnak ?
Nagyon fontos podcast, köszönöm szépen. Nagyon nehéz erről a témáról így gondolkodni a mai magyar társadalomban, ez egy igazi tabu. De mérhetetlenül fontos támogatás ez azoknak, akik mernek számot vetni a saját gyerekkori élményeikkel a saját szülőségük tükrében. Mert mindannyian gyarló és hibázó szülők leszünk, ha nem nézünk szembe a hozott mintáinkkal.
Ezt a podcast-ot minden szülönek meg kellene neznie! Nagyon tanulsagos! ❤
Köszönöm, csoda podcast! Továbbra is hiteltelenítve vagyok -, “az nem így volt” -, limitáltam a kapcsolatot anyámmal.
Színvonalas beszélgetés, hiánypótló.
Gyerekként és anyaként hallgattam.
Köszönöm
Én úgy kezdtem bele ártalmas gyermekkori tapasztalataim áttekintésébe, hogy megláttam korábbi önmagamat a fiamban, aki fiatal felnőttként "rám olvasta" apai hiányosságaimat. Kifejezettem büszke voltam rá, és erről be is számoltam neki, azzal az élményemmel együtt, hogy "bár én így elmondhattam volna az apámnak ugyanezeket, hogy közben fagyizunk, és nem kell attól rettegnem, hogy jön a pofon". Saját megélésemből tudom igazolni, hogy ez nagyon rövid időn belül mindkettőnk oldalán látványos felszabadulást hozott. A kapcsolatunk gyökeres átalakulását, egészségessé javulását. Végigbólogattam a beszélgetést. Kíváncsian várom az erőszakolt megbocsájtásról szóló következőt, azzal a prekoncepcióval, hogy azt is helyeslő fejmozdulatok kíséretében fogom hallgatni.
Saját megélésem példáival bármikor állok a csatorna és az érdeklődők rendelkezésére.
szeretettel,
Zoltán
@@fiokkozos823A Te narratívád szerint: fiam a legmegfelelőbb nyomógombomba tenyerelt bele. Abból a szempontból feltétlenül, hogy instant enyhülést értünk el mindketten. Azt, amire kimondatlanul is vágytunk, pont ezért kezdtünk el beszélgetni. Nálam pluszban ez az akkor már évek óta folyamatban lévő gyermekkor-feldolgozásomhoz is sokat hozzátett. Amelyben igen, benne volt az is, hogy hogyan kommunikáltam apámmal. Mert leginkább sehogy nem mertem/tudtam egy idő után. Se' szépen, se' csúnyán. Érvénytelenítésének eszköze a hirtelensült csicskalángos volt. Tenyérrel vagy dobhártyaszaggató ordítással feltálalva; "eszed, nem eszed - nincsen más" alapon. Nem csak mondogattam, hogy "nem akarok olyan lenni, mint az apám", de affektivitás-átkeretezéssel a mai napig igyekszem ezt mindennapi valóságommá is tenni.
Nem tudtam nem észrevenni azon felütésedet, amelyben "nyilvánvalóként" azt vizionálod rólam, hogy azért nem a megfelelő gombomat nyomta meg, mert annak nem valami bántalmazás lett az eredménye. Mondhatnám, hogy ennek a megállapításnak számomra van némi projektív identifikáció bukéja... Már ha a "Vadidegenek Pszichoanalízise Virtuálgrafológiai Alapon" című népi társasjátékba (maimagyarul: trollkodásba) hajlamos lennék bevonódni. Köszönöm, hogy rám gondoltál! Ám (már) nem vagyok ilyesmire kapható.
Tisztelettel javaslom, hogy ezen beszélgetésünket is a konszenzus, a mindkettőnk számára pozitív, közös nevező megtalálásának céljával folytassuk! Úgy, ahogyan magunktól tanuljuk éppen, és ne úgy, ahogyan elődeinktől (bárhogy is) megtanultuk.
szeretettel,
Zoltán
Felnőtt gyerekként még mindig próbál pár ember elnyomni, érvényteleníteni. Sajnos, időnként sikerrel is járnak...!
@@baracskatibor1898 Szerintem az, hogy ezt felismerted, hatalmas eredmény. Első lépés azon az úton, amelyen haladva eljuthatsz oda, hogy már ne járjanak sikerrel, amikor ilyesmivel próbálkoznak. Időnként sem.
Ahogy tapasztaltam magamnál és más ilyen módon bátraknál, mint Te, az önismeretnek ezen az ösvényén sétálva mindannyian elérkezünk ehhez az állomáshoz. A felismeréshez, úgy, hogy annak levont konzekvenciáit még nem mindig tudjuk átültetni a gyakorlatba. Ez természetes és egészséges jelenség, eleme az utazásnak. Ilyesmit megfigyelve magunkon hajlamosak lehetünk meginogni, és nem "kellő" fejlődésként értelmezni. Furcsa lehet, de ezzel is minden rendben van, szerves része a folyamatnak. Mikor én bizonytalanodok el így, akkor az elérendő célt szoktam fókuszba helyezni gondolataimban. A csalódásmag további káros kicsírázását megelőzendő. Szeretettel javaslom ennek kipróbálását. Kiegészítőként akár segédeszköz is bevethető. Például egy élénk színű papírra nagy betűkkel felírt, gyorsan hozzáférhető emlékeztető. Olyan értelmű szövegezéssel, hogy "Érzéseim megéléséhez, szükségleteim kifejezéséhez való jogomat azáltal is gyakorlom, hogy távol tartom az elvételére irányuló kísérleteket." Csak gondolatébresztő példa. Az a leghatékonyabb, amikor a célodat saját szavaiddal fogalmazod meg.
szeretettel,
Zoltán
@bertalanzoltan8562 Kedves Zoltán! Köszönöm. 🙏🙂
Hálásan köszönöm, hogy meghallgathattam ezt a segítő beszélgetést!!!!
Rendkívül fontos adás! Sajnos azok a segítők (pszichológusok) akikkel én találkoztam, teljesen tabuként kezeli azt, amikor kifejeztem, hogy nem akarok túlzott kapcsolatot ápolni a szüleimmel/családom (súlyos bántalmazás kapcsán). Volt aki a fejemhez vágta, hogy akarok új emberi kapcsolatokat kialakítani, ha még a családommal sem találom a hangot. Arról nem is beszélve, hogy amikor évtizedek munkájával ki tudtam mondani, hogy nem voltak elég jó szüleim/nagyszüleim, mert egyáltalán nem figyeltek rám. Erre a kedves pszichológus hölgy kijelentette, hogy negatív vagyok. És hogy dolgozzak azon, hogy mi okoz boldogságot, ahelyett, hogy a gyász folyamatát segítette volna. Hozzáteszem nagyon nehéz teret engedni a gyásznak, hiszen az érzések amelyek feljönnek ilyenkor (harag, szomorúság, büntudat) teljesen tabusítva vannak. Ehhez hozzátesz még a pozitív pszichológia is, hogy folyton a boldogságot kell hajkurászni, miközben a boldogság is csak egy érzés, mint a harag és szomorúság is, ami mind jön és megy. A gond akkor van, amikor próbáljuk valamelyiket elfojtani.
Nagyon köszönöm ezt a beszélgetést.
Nagyon jó volt. Köszönöm.
Vègre hallom azt is, hogy ‘van olyan szülô, akivel nem lehet beszèlgetni’… szerettem volna beszèlni az èrzèseimrôl, hogy megèrtsem gyerekkoromat, erre anyàm azt mondta, ‘na! megint csak a szemrehànyàs…ès elment mosogatni’ Feladtam, belefàradtam, kaptam hideget meleget ezèrt.
Jaj de jó volt, köszönöm ❤
Köszönöm❤
Kedves Knapek Éva és pszichológus Team! Nagyon tetszett a beszélgetés( na, az ilyen podcastek a jók, semmint Cserháti-Herold Janka vekengése) éspedig, mert én is ebben vagyok. Egy diszfunkcionális, bántalmazó családban nőttem fel, ahol voltak jó dolgok is és tényleg ettől még nehezebb feldolgozni a történteket. Németországban élek és már második éve terápiában vagyok ( egy magyar pszichológusnőnénél). Nagy szerencsém, hogy németben a Krankenkasse 😅 fizeti a terápiát. 🙏 Minden egyes mondattal maximálisan egyet tudok érteni. Story of my life 😅! Nagyon értékes munka. Hála, köszönet, vagy ahogy magyarban most nagyon divat. Áldás! (Ez utóbbi mondat irónia volt.) Üdvözlet Münchenből
Nagyon tetszett ez a beszelgetés így több nézőpontból is. Köszönöm!
Próbálok utat keresni az élő szülőmnek hogy hogyan hozzam ki abból a sötét lyukból ahol van évek óta, vagy ha nem találok semmit és ő sem hajlandó kezeltetni magát, akkor egyszerűen csak elvágom vele a kapcsolatot hogy végre önmagamat hozhassam egy egészségesebb helyzetbe. Annyiból jó volt hogy megtanultam milyen az ilyen hazudozó ember (persze függőségek miatt, de ez nem mentség) és hogy mennyi falat kell emelni, szivtelenné is váltam az idő alatt sok sok dologban vele kapcsolatban meg másokkal is. Úgy érzem elengedni is tudni kell, ha nem tudom megbocsájtani.
Kedves Knapek Éva és pszichológus csapata!
Felbecsülhetetlenül értékes munka volt ez a beszélgetés is a többi között. Én is egy ilyen diszfunkcionális, bántalmazó családban nőttem fel. A szüleim már nem élnek. Sok- sok pszichológiát olvasva, hallgatva, rengeteg dologra rájöttem magamtól- szakember segítsége nélkül is. Nyilván így százszor nehezebb, de sajnos soha nem engedhettem meg magamnak ilyen plusz kiadásokat. Jó volt visszaigazolásként hallgatni a korábbi felismeréseimet, de nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, a veszteségekkel, a fájdalmakkal, a családban még élő rokonok mai napig való érvénytelenítésével. Túl fájdalmas ezeken még gondolkodni is. Én megpróbáltam számtalanszor beszélni a megéléseimről, de mindig csak az érvénytelenítés volt a válasz. A családi béke érdekében feladtam, hogy valaha is megértés és valódi szeretet lehessen a családunkban. Pszichésen nem jutottak el arra a szintre, hogy érdemben lehessen ilyen dolgokról beszélgetni. Magamban jó lenne helyretenni a dolgokat. Egyedül próbálkozom kihúzni magamat a mocsárból a saját hajamnál fogva.
Tisztelettel:
B. Judit
Legyen valaki tiszteletre méltó, és akkor tisztelem! Ha szülő, ha gyerek, ha bárki más!
58:03 Ez szó szerint így hangzott el nálunk is. :(
Én tudom magamról, hogy nem vagyok jó szülő, és bármennyire is szeretem a gyerekem, nem lett volna szabad gyereket vállalnom, de amikor még nem volt, akkor nem tudtam milyen az, amikor van...stb. Engem is megviselt és traumatizált az ő születése, és biztos önző vagyok mert nem mondtam le róla, és nem érdekel, hogy más jobban csinálja, én szeretem és én akarom felnevelni... szóval ja. Érdekes besszélgetés volt, kár hogy nem vezetett sehová.
De On jo szulo es tudatos ember..Aki oszinte Onmagahoz es a vilaghoz..Biztos vagyok hogy a sajat lehetosegeihez merten..a legjobb szulok egyike..Kulonben nem fogalmazta volna meg ezeket a sorokat..Tisztelet Onnek!
Szerintem jo szülö attol leszel, hogy igyekszel jol csinalni es probalsz fejlödni! Senki sem születetten jo szülö! Ez egy folyamat. Csak fontos, hogy tegyel erte, a gyerekedert, akit szeretsz.
Brilliàns
Sajnos rengeteg apától veszik el a gyermekét. Remélhetőleg a tasz nekik is segít.
Aki fenőtté érett, az természetesen megbocsájt a szüleinek akkor is, ha nem nevelték tökéletesen, vagy nem követtek el helyrehozhatatlan hibákat pl. szexuális bántalmazást, vagy brutális fizikai bántalmazást. Kérdés, hogy a pszichológiai segitség tud-e segiteni az ilyen pácienseken, vagy csak időt és pézt pazarolnak ?
5:11 az ősök és a hősök tisztelete nemzet megtartó erő
@@pappgabor5544 aki érdemes rá.