Відео

Zseniálisak vagytok, még terápia mellett is rengeteget segítenek az önérvényesítésben ezek az beszélgetesek, köszönöm szépen! ❤

Köszönöm. Nekem a szülői leválás, védelmezéssel van dolgom, jelenleg. Sok, hasznos tanácsot, vagy szempontot kaptam, hogy másképp kezdjem értelmezni a dolgokat.

Természetes hogy beszélgetni lehet mással is egy párkapcsolatban !!! De annak is megvannak a normális kotlátjai!!! Ami mind a két félre vonatkozik!! Könnyen bukhat a mútatvány...ha a megbeszélt " miheztartást" egyik fél vagy mind a ketten átlépik?!.. sok a rossz példa???? "

A valaha hallott LEGJOBB BESZÉLGETÉS a témában!! Súlyosan diszfunkcionális családban nőttem fel. Halmozott transzgenerációs traumákkal (kisemmizett sváb felmenők leszármazottjaként), mély szegénységben (egy erdő közepére születtem, földút vezetett a tanyára), totális érzelmi elhanyagolásban (nem kívánt, de fiúnak várt gyermekként, anyám másfél hétig szoptatott, életem első évében többet voltam kórházban egyedül mint otthon, apai elhagyás 7 hónaposan - édesapámat nemrég ölte meg az aktuális barátnője sok késszúrással, bántalmazó mostoha, stb.) Életem első 7 évében szinte ember nem szólt hozzám, így a nehézségeim főként az emberi kapcsolatok kialakításával vannak. Az elhagyatottság, izoláció a fő maladaptív sémáim (bár van még pár). A "felnövés" időszaka is nagyon terhelt volt (nagykéses veszekedés anyám és intézetis nevelőapám között, szigorú tanulás, kemény büntetések, erős pofonok semmiségekért, teljes lefojtás pl. az ablakot nem nyithattam ki a saját szobámban tinikoromban, veszélyeztető környezet: erős dohányfüst, italozás, haveri kockapartik, visítozó gyerek között a panel lépcsőházban tanulva érettségiztem le.) A leválás igen gyors volt (egy nevelőszülői fojtogatás után egy hét alatt elköltöztem 21 évesen), viszont a párkapcsolataim sokáig a kapaszkodásról szóltak: társfüggő lettem. Jöttek a bántalmazó kapcsolatok, az eldobások. Baráti kapcsolataim sem sikerültek, a barátok is "kikoptak", külföldre költöztek. A nagy trauma 30 évesen jött: válás, gyermekelhelyezés (anyósommal gyűlt meg a bajom, aki erősen gyanús h grandiózus nárcisztikus, bár ezt akkor még nem tudtam), a "családom" egy ágyat nem adott, így egyszerre vesztettem el mindenemet (a fiamat is). Aztán saját erőből talpra álltam. Jött anyám, h segítsek, elhagyná nevelőapámat - segítettem. Nálam lakott 5 hónapig, amíg el tudta kezdeni az új életét. Később elfelejtette. Aztán jött nevelőapám is h adjak neki pénzt. Adtam. Ő is új életet kezdett. Később, amikor újra segítségre volt szükségem (állást kerestem és ők is külföldön dolgoztak) anyám kb. 2 hónapig bírt anyaként viselkedni, nevelőapám még csak nem is válaszolt a kérésemre h talán van-e náluk nyitott pozíciós állás. Túltettem magam rajta. Sok-sok újrakezdés, új országok, új szakmák, új nyelvek, de nem tudtam megteremteni azt a stabilitást, amiben sosem volt részem. Most tartok ott, 47 évesen, h ráléptem végre a saját utamra. Bár a stabilitást még meg kell teremtenem, de már sikerült kidolgoznom magamból az állandó szorongást, a túlélő üzemmódot és a társfüggőséget pár éve. Kb. 10 éve meditálok, 25-27 éve tanulok pszichológiát, voltak oldásaim (családállítások, theta healing, recall healing), gyakorlom a mindfulnesst (sőt! coachként hamarosan tanítom is), theta healer lettem (ami a korlátozó hitrendszereink cseréjéről szól), chi kungot tanultam, energiagyógyítást tanulok. A spiritualitás nagyon sokat hozzátett ahhoz, h ma már jól vagyok. De ha a családomra kell gondolnom, vagy közeledik az aktuális karácsony...újra előjön a neheztelés. Rengeteget dolgoztam már a megbocsájtáson, de nem megy. És kapom a nyomást: a családállító baráttól, h "muszáj" lenne, a testvéremtől, aki tized ennyit nem szenvedett és sérült, h "a szüleinknek is nehéz volt" / "ezek az érzések csak bennem vannak és nekem kell őket feldolgoznom" stb. De ettől csak még dühösebb leszek. Mert úgy érzem, h ÉRVÉNYTELENÍTENI AKARJÁK A SAJÁT ÉRZÉSEIMET. A történetet annyira tabusították, h csak felszínes műmosoly és bájcsevely van. Ebben a családban SOHA nem volt egy kedves beszélgetés, egy szeretetteljes ölelés, egyetlen "szeretlek" szó nem hangzott el...így nőttem fel. Amikor pár éve épp arrafelé csöveztem, ahol anyám él (2 órányira a svájci határtól) és találkozni akartam vele meg a fiammal (aki ott nyaralt épp), inkább generáltak egy műbalhét, h ne kelljen velem találkozniuk. Amikor kérni akartam anyámtól egy olyan szívességet, h hadd pakoljak be pár hónapra a vendégszobájába pár bőröndnyi holmit (állandó munkásszállásokon élés után ne kelljen hazahozni mindent egy vagyonért, ha úgyis vissza kell mennem), a szándékos műbalhé után gyorsan jelezte h "ezek után a cuccaidat se kell idehoznod"...amikor pedig annyit mertem mondani neki h "legalább néha megölelhettél volna", az volt a válasz h "ÚGYIS BÖRTÖNBEN FOGOD VÉGEZNI!"...Szép útravalók egy anyától. Ráadásul a semmire. Büszke vagyok arra, h eljutottam odáig, ahol most tartok. Rendkívüli erőfeszítés, tanulás van benne. Tini korom óta építem magam minden lehetséges módon: van 8 szakmám, jól beszélek 2 idegen nyelvet, egészséges életmódom okán 20 évet letagadhatok, de elismerést pár baráton kívül nem kapok. Itt a karácsony. Ezekkel az emberekkel kell találkoznom. Nem szívesen teszem. Gyerekkoromból egyetlen jó emlékem sem kapcsolódik a szüleimhez! Szókimondó vagyok, nem akarom megbántani őket, de magamba sem akarom fojtani az érzéseimet. Őrlődöm, mert tudom, h anyám nem fejlődőképes. Mióta "új pasija van", a pasija kezdett el inzultálni (pl. a hugom esküvőjén is, a nyílt színen, mindenki előtt). De ahogy mondtátok: AMÍG TARTOZNAK EGY BOCSÁNATKÉRÉSSEL, addig nem tudok velük bájologni a semmiről. Köszönöm ezt a felvételt. Levettétek a terhet a lelkemről, amiért küzdök a megbocsájtással. Mindenkinek békés karácsonyt kívánok!

Hálásan köszönöm a tartalmas videót😊

Ez annyira jó adás volt. Rátaláltatok pont az aktuális szerintem kommunikációs problémámra a párommal. A jóindulat is kevés néha. Persze a többi szempont is ott van. Na, ezt akartam elmondani itthon, és ez most jól esett, hogy ilyen jól összehoztátok érthetően. Köszönöm.

csodás, köszönöm

Köszönöm a szuper videókat!

Sok olyan dolog szóba került, amit nem tudtam hova tenni. Tudatosult néhány dolog. Örülök, hogy megnéztem ezt a videót. Köszönöm.❤

Nagyon jó video, nagyon jókor jött nekem Köszönöm😊

Érdekelt a téma, ezért meghallgattam, de Kedves Hölgyeim a 28. percnél sokkot kaptam, amikor kinevették az Ádámot (akit egyébként korábban nem ismertem, de nagyon szimpatikus). Azt, hogy folyamatosan félreértelmezik, amit mond, ahhoz inkább nem fűznék hozzá semmit. DE igenis létező dolog amiről Ádám beszélt. Én magam is megéltem, hogy a pszichológus nulla empátiával állt hozzám, és csak velem van a baj érzését kelltette bennem. Sajnos ezért még egy csomó pénzt is fizettem, tehát másban nem segített, csak abban, hogy könnyebb legyen a pénztárcám és hogy még azzal is foglalkoznom kellett, hogy az általa okozott károkat is rendbehozzam. Szóval egy kicsivel több empátia az Önök részéről jól esett volna, gondolom Ádámnak is.

Nagyon tetszik a beszélgetés. Anya vagyok, és úgy érzem, nagyon egyoldalú szemszögből világítják meg a dolgokat. Számomra itt is észrevehetők a saját határaik. Vannak gyerekeik? A másik dolog, amit a párterápiáról mondott, ugyancsak elgondolkodtatott, hogy mit is gondol a klienseiről...

...de azért jelzem, hogy az a "mindennap két sör" nem alkoholizmus. Nemrég jártam régi mtoros belgyógyásznál, és alkoholistának neveztem magam a napi 3 sör miatt (este, egyedül élve, lábon hordott depresszió és szabadulásvágy miatt). Azt mondta: nagyon jó, hogy azon vagyok, hogy abbahagyjam, de 3 sör naponta - belgyógy értelemben - nagyon nem alkoholizmus. Bocs, csak adalék, nem kötözködés.

A sok tükör közt rém fájdalmas az a tükör számomra, hogy a teljes rokonságomban nincs olyan - talán egy, aki ugyanúgy hallucinál ebben a hiányban -, akivel lehet (vagy, ami lidércesebb: akivel szabad) így beszélgetni magunkról.

Nagyon kivancsi lennek arra hatarvonalra ahonnet mar nem lehet psziches ertelemben javulni??

Sok gyerek igenis látja, hogy nem vele van baj, hanem a szülőkkel! Én is tudtam, annak ellenére is, hogy folyamatosan kaptam mind a kettőtől a nagyon kedves jelzőket... Én is azt tapasztaltam egész életemben, hogy SENKI nincs, aki legalább egy picit is megértené az embert, ne adj isten, szólna a drágalátos testvérének, hogy ne bántalmazd a kölkeidet. Arra jöttem rá már 30 éves koromra, hogy az egész társadalom bántalmazó! Miért? Nos, én is olyan gyerek vagyok, aki csak anyagi javakért, lakásért keletkezett (Szeretlek CSOK)! Állítom, a gyerekek 80%-a ezért születik - akár az én időmben a 80-as években, akár a mai, modern korban. Nevetséges! És még mindig senki nem jön rá, hogy minden bajt az okoz, hogy nincs felelősségteljes gyermekvállalás, nincs születésszabályozás. Ezen kellene dolgozni! Az össztársadalom pszichológiai szintje, képességei úgyis egy nagy rakás szemét, akkor legalább szabályozni kéne, ha már társadalom neveléskultúra úgysincs. A társadalom olyan szinten bántalmazó, hogy még örülnek is ha a környezetükben családon belüli erőszakról, megbetegítésről, anyagi abúzusról, szadizmusról szereznek tudomást. Velem ezek történtek házasságon belül is (akihez a pszichopata édesapám - aki két nőt is öngyilkosságba kergetett, én voltam az egyik, csak nekem nem sikerült - kényszerített hozzá egy beteg, legyengült időszakomban, amikor 18 éves voltam), ezért rafináltnak kellett lennem, hogy egyáltalán túléljem, de itt vagyok 40 évesen, halmozott betegségekkel, mozgásszervi bajokkal a 18 évig tartó éhezésem miatt, munkám nincs, TB-m nincs, nem is létezem a gyakorlatban. De nem adom föl, mert az élet becses ajándék, amit nem dobok vissza a jó Istennek! Valahogy kikecmergek belőle, hogy végre élhessem az életem. Csak az Isten segítsen, hogy továbbra is versenyt tudjak futni az idővel, a szervezetem, immunrendszerem bírja addig, mert egyszer már megküzdöttem ebből fakadóan egy rákbetegséggel (27 évesen).

Hogy lehetsz egèszsèges felnőtt ha màr alapból sèrültèl gyerekkorodban a szüleid àltal? Nem ellentmondàs ez?

Nem győztem bólogatni! Végigbólogattam az egészet! Igen, minden igaz! 🙏🙏🤝🤝 köszi nektek!

Nem találtam a tesztelt!

Nagyon magas színvonalú műsor volt! Köszönöm nektek! A sok pénz van nehézségeit én mint csóró azért nem értem meg, mert ki lehet belőle lépni. Lehet jönni a gyárba, összeköltözni barinőkkel. Nem kötelező a sok pénzben benne maradni.

En nagyon imadom ezt a podcastot, de megőrülök, hogy Tamas nem bir a mikrofonba beszelni. Alig lehet erteni, amit mond, pedig nagyon ertekes gondolatai vannak 💔

Kedves Éva, teljesen valid ez az egesz téma, átmentem rajta felnőtt gyerekként az anyámmal szemben, VISZONT azért az éremnek van egy másik oldala is: a 17 éves kommentelővel ksapcsolatban mondom (két felnőtt gyerek anyjaként) akit a szülei elviselhetetlenül korlátoznak stb. hogy itt felmerül a kérdés, hogy valóban annyira gáz-e a szülő, vagy csak a kamasz érzi így, mikor az autonómiatörekvései közepette ütközik az amugy szerető szüleivel, mert mindkettő reális lehet. De mielőtt arra biztatnánk, hogy költözzön el, meneküljön, erdemes lenne tárgyilagosan ránézni a helyzetre, hogy miről is van szó. Az én fiam is a fejemhez vágta már., hogy korlátozom a személyes szabadságában és ezzel tönkreteszem az életét: mikor pedig csak arról volt szó, hogy megkertem, hogy bár a fesztivál 10 napja alatt oda megy ahova akar, azokkal, akikkel akar, de hajnali 2-kor térjen meg a családi lakokocsiba, tekintettel arra, hogy még csak 15 éves. Zokon vette, naná, de akkor ő ült fordítva a lovon... A szülő felelős a kiskorú gyermekéért, és nem csak joga de kötelessége is korlátokat állitani, és az anyagi függés is természetes egy kiskorúnál. Igen, letezik szülői visszaélés az anyagi függőségbentartással, zsarolással, de létezik a gyerek részéről is visszaélés, vagy irreális követelés ezen a téren. Tudom, hogy most a határhúzás a téma, de ez inkabb a felnőtt gyerekekekre vonatkozik általánosan, a gyerekekkel kapcsolatban viszont elhamarkodott általános tanácsokat adni, meg kell nezni, hogy mi a tényleges helyzet, es ha tényleg mérgezik, abuzálják a gyereket, meneküljön, ha meg nem, ne sodorjuk veszélybe azzal, hogy azt mondjuk, meneküljön el otthonról.

Az első 15 percben ez a ki mondhatja meg ki nem... én majd azt tudom... szerintem csak a sértett önérzeteskedés.... nem lenne jobb egy-egy kapott kritika valóságtartalmát vizsgálni az instant forráshiteltelenítéstől? Azért biztos ti is láttátok már, alkoholistáknál, nőverőknél, hadd ne soroljam még kiknèl, hogy nem "lehet" megmondani nekik az igazat... Itt önvédelem szempontból igazi önismeret kell. Engem pl. az alapból műveletlen és adott tèmában járatlan emberek vèleménye teljesen hidegen hagy. Pl. Aki 2 perce ismer... egyszerűen CSAK véletlenül mondhat igazat... megalapozottan biztos nem.

Palik Laci mondja rettentően sok vendégének a podcast- jében,hogy "kiléptél a fényre, bírnod kell a kritikát", a nézőnek "joga van"a véleményéhez, mivel ismert ember vagy , ez a része az életednek...és a végén ezek a meghívottak még el is hiszik Neki,hogy ez így OK. Borzasztóan káros ez szerintem... Hiába vannak érdekes beszélgetések, ha ez elhangzik, nem bírom nézni tovább.

A verbális, lelki bántalmazást ugyanúgy büntetni kellene, mint a testi bántalmazást!

Nagyon köszönöm 🎉

Kószönöm!❤

Üdv kedves doktor nő lehet baromságot irok de ez lehet a szerelem érzése vagy csak egy sértődötségről vam e szó esetleg

Dézsi Réka dúlatrénertől hallgattam videót. Amit megértettem belőle, hogy a dúla feladata, hogy felnőttként kezelje az anyát és mellette álljon, akárhogy is dönt az éppen rendelkezésre álló információk birtokában. Nem az a feladata, hogy megmondja, hogy kéne csinálni és mindenképp úgy csinálják. Azzal segít, ha hagyja az anyát, hogy minden átadott tudás birtokában maga döntsön és aztán tanuljon a hibáiból, mert az ember lényegében csak a hibáiból tanul és úgy fejlődik. Csak akkor, amikor maga jut el odáig és az nem a hibák szemébe mondásától történik vagy azáltal, hogy jól csinálunk valamit már elsőre.

"szeretném, hogy a másik annak a kritikusnak a szabályai szerint játsszon, aki bennem is fenntartja ezeket a falakat, aki bennem is megmondja, hogy mit lehet, mit nem" - óriási, 10/10! A probléma, hogy a legtöbb emberben ugyanazok a falak vannak felállítva, vagyis kollektíve ugyanaz a fal (ugyanazt hallucinálja majd' mindenki a szeme/agya, érzékelése által). Akiben viszont nem ugyanolyan a fal, azt az ugyanolyan falúak kiutálják. Az elején beszéltek arról, hogy vannak olyan vélemények, amiket jobb lenne magunkban tartani. Akkor azt is el kéne dönteni, hogy most akkor magunkban kéne tartani? Kinek a fala szerint kellene magunkban tartani? Vagy nem kellene magunkban tartani, mert ha a másiknak nem tetszik, akkor az csak az ő fala miatt van? Leledzik itt némi ellentmondás.

Hiánypótló, minőségi beszélgetés egyébként, gratulálok!

"iszonyúan egyedül lehet lenni" - El kellene dönteni, hogy akkor most az ember mindig egyedül van vagy meg kell keresni azokat, akikkel nem ezt érezzük. Léteznek-e egyáltalán ilyen emberek vagy idővel, a megismerés mélyebb fázisában már mindenkivel lesznek olyan témák, amikben egyedül vagyunk a véleményünkkel? Kell-e erősíteni magunkat abban, hogy egyedül is teljesen oké, ha a másik nem ugyanazt gondolja? A támogatásnak azonban ekkor is meg kellene lennie, de önmagában az is rosszul eshet, ha nem ugyanazt gondolja. Akkor kilépjünk az összes kapcsolatból?

Mivel ez egy hihetetlenül komplex téma - mint minden -, jó lenne külön szedni, hogy olyan emberről beszélünk A, aki igaz kritikát mond egy másikról és látja a saját hibáit is B, igaz kritikát mond, de nem látja a saját hibáit C, hamis kritikát mond és nem látja önmagát se D, hamis kritikát mond, de látja önmagát, vagyis hazudik.

Ha nem gondolkodunk el azon, amit a másik ember mond nekünk rólunk, akkor nem érhető el fejlődés. Ehhez persze kell, hogy el akarjunk gondolkodni rajta, vagyis szeretnénk fejlődni. Azonban addig, amíg nincs elegendő önismeretünk, kialakult stabil személyiségünk és véleményünk a világ dolgairól, ez mérgező is lehet, mert ismeretek hiányában bármit magunkra vehetünk. Én a csupa jó vélemény általi fejlődést nem ismerem, ezért erről nem tudok véleményt formálni, hogy hogy nézne az ki, ha soha senki nem "bántaná" a másikat. Nyilván azért bántó valami, mert A, nem vonatkozik ránk, mégis rosszul esik, hogy a másik ezt gondolja rólunk B, vonatkozik ránk, de nem vagyunk hajlandóak szembenézni önmagunkkal C, nem tudjuk hova tenni, amit a másik mondott, mert nem gondoltuk volna, hogy olyanok vagyunk és még el kell gondolkodnunk rajta. Nagyon durva az az út, amin megtanuljuk, hogy mit nem kell magunkra vennünk és egyenesen ignorálni kell azt is (ez is nehéz), hogy a másik kimondta a száján. Más kérdés, hogy pl.: el kéne hagyni vagy ha családtag, akkor nem lehet vele mit kezdeni, mert mindenképp fáj, hogy nem érti és nem ismeri, milyenek vagyunk valójában vagy hogy nem ért egyet, mert máshogy látjuk a világot. Attól, hogy én jó esetben jó szándékkal megmondom valakinek, hogy milyen kívülről nézve, még nem biztos, hogy segítek vele, ha benne nincs igény és szándék a változásra. Ezt azonban nem tudhatjuk és a beszélgetőpartnerünk sem biztos, hogy tudja, hogy van lehetősége azt kérni, hogy tárjuk fel neki az általunk látott tulajdonságait. Az nem is lenne jó hatással ránk, ha állandóan azzal lennénk elfoglalva, hogy másoktól kérdezgetjük, milyennek látnak minket. Valószínűleg szorongóvá tenne, hogy erre figyelnünk kellene és csak azáltal kaphatnánk visszajelzést magunkról, ha megkérdeznénk az embereket. Mert hát azok csak ne mondják random váratlanul a szemünkbe, amit gondolnak... Szerintem ez így nem életképes.

Annyira kevesen vannak tisztában a verbális bántalmazás fogalmával. Sokan ítélik meg azokat, akik tisztában vannak vele és köszönik nem kérik, csak mert nekik belefér, vagy mert nem értik.

Ha a párom elvinne valahova vacsorázni, biztos, hogy nem kérnék drága ételt. Nem hoznám őt kellemetlen helyzetbe. Alacsonyabb áron is lehet ételt választani.

Először hallok zöldséget ebben a podcastben. Nagyon is összefügg az egészségesség azzal, hogy valaki elhízott-e. Nem véletlenül van az obesitas-nak BNO kódja. A kövérség betegség. Ha valaki még nem beteg, de túlsúlyos, akkor sokkal nagyobb esélye van bizonyos ráktípusokra, cukorbetegségre, kardiovaszkuláris betegségekre stb, nehezebben küzd meg a szervezete a fertőzésekkel stb. Káros dolog megszégyeníteni valakit amiért túlsúlyos, de ennél még károsabb ilyen kijelentéseket tenni mint ami itt elhangzott. Lehet, hogy lesznek olyanok akiknek el kellene kezdeni sportolni, diétázni, de ezt hallva, megnyugodnak, hogy mégsem kell.

Kedves Évi ! Alkoholista apàval éltem ,és a felelöség àtvàlalàsa valahogy ràm eset ebben a családi dinamikàban és amikor emberek vissza élnek helyzetekkel akkor mindig elfog az érzés ,hogy jobban tudom mint ők . Nagyon sok anyai kivetités ,és helyzett megoldási sémàm ebből fakad. Nagyon köszönöm a videót Nagyon rezonàlt velem .

Én is odaadtam a páromnak a telefonomat. Addig nem nyugodott meg, amíg le nem tiltottam a kollegámat. Ahogy görgette a híváslistámat, olyan érzésem volt, mintha le akart volna buktatni. Nagyon megalázó volt.😢

A párom iszonyatosan féltékeny. Nem bízik bennem, ami nekem nagyon rosszulesik. Kollegáimra féltékeny, akikkel egy asztalnál dolgozom. Megfenyegetett, hogy szakít velem, ha beszélek velük. Arra volt irigy, hogy ezzel a két férfivel mekkorákat nevetek. Pedig örülnie kellene annak, hogy munka közben jól érzem magam. Azért nem értem, hogy miért féltékeny, mert én senki másnak nem tetszem. Nem vagyok csinos. Ő az első komoly kapcsolatom 42 évesen. Ráadásul egyáltalán nem vonzódom a kollegáimhoz. De addig beszélt egyikükről a pàrom, hogy már háromszor álmodtam róla, ahogy mosolyog rám. Nap végén eszembe jut, de rögtön le is állítom a rágondolást, mielőtt még érzelmek alakulnának ki. Ezt nem engedem meg.

köszönöm!

Meg is osztottam❤

Az a könyv Natasha Kampusch-tól …. nagyon tanulságos!

Brutális, főleg a vége

Ez annyira bölcs beszélgetés

Ez annyira bölcs beszélgetés

Jó reggelt miért nem kívánom a szexet a párommal s nem is érzek semmit szexközben! Miért s mi az oka?

😊🎉❤szerintem is nagyon igaz es igen ha mindketo partner ere,az en hejzetemben o nem hit eben hogy fejlodnunk vagy hogy megoldhato mason keresztul a mi problemank, en sem voltam persze a legturelmeseb mert surgedtem ugyhogy tenyleg mindketonkon mulik,es tenyleg igaz hogy ha megyunk is egy masikkapcsolatba es mikor jon egy nagyob prob ,gond kihivas,es aszt nem tudjuk egyut ,vagy segitcsegel megoldanj akor valtogathattyuk a parterejinkeg , milioszor ugyan oda jukadunk ki,ojan ez mint egy mokus kerek🤷‍♀️ugyhogy anyimindentol fug ,viszont erdemes mindent megprobalni egymasert es a kapcsolatert es ha lehetcseges akar hogy egyut maradnak hanem akor lehet hogy masal megis osze jon vagy aval meglehet oldani s nehezeb hejzeteket is.🙏🤷‍♀️

Szerintem a legfontosabb üzenet, hogy szabad és kell is "NEM"-et mondani, távozni egy méltatlan helyzetből, stb. Nem kötelező még családtagokkal sem együtt tölteni időt, ha ez bennünk rossz érzést kelt! Ugyan egyetértek abban, hogy a "jó gyerek (kisfiú / kislány)" képet fájdalmas lerombolni és talán sokszor fél az ember a "megtorlástól", bűntudattól... (mikor éppen mi) De megéri kilépni az ilyen szituációkból és önazonosnak lenni, amit Éva is sokszor hangsúlyoz. Értékes gondolatok! Köszönöm :) U.I.: Az adventi hírlevél által találtam a videóra.

@knapek Éva nekem egy kérdésem van mik a segítő szakmák? Mivel nekem meg fogalmazodott bennem hogy így vagy úgy de minden munka valamilyen szinten segítő szakma. Én eladóként dolgoztam és engem nagyon feltöltött hogy segíthetek másoknak. A segítőknél az a fontos hogy ne vegyék át a kliensek problémáit tartsanak bizonyos határt?