Sámánének

dalszöveg:
Földanya, hallom a hangod, szíved dobogását
Nap-Atya, perzsel a lángod, áldom arany sugarát
Szél-testvér, járom a táncot, járom a Hadak Útját
Víz-húgom, éleszd a táltost, énekelje dalát!
Kiegészítés a felvételhez: tudom, sok a félrecsúszott hang, szerkesztési hiba, kéretlen mellékzörej ésatöbbi, - szóval a szokásos :). A szöveg is némi magyarázatot igényel. A hadak útja kifejezés nem valamiféle harci ösvényre vonatkozik:), távol áll az erőszak vagy háború fogalomkörétől: a mitológiai csillagösvényre, Csaba királyfi és serege patanyomára, a nép nyelvén tündérároknak, fejérároknak, fejérútnak is nevezett Tejútra gondolok. (u.i.: ugye tudjátok, hogy utóbbi nyugat-európai kifejezés - gondoljunk csak a Milky Way csokikra - hazánkban e csillagspirált a tündérek ösvényének tartották, s mennyivel szebb, varázslatosabb értelmezés ez, nem?)
A táltos szócskát pedig nem magamra értem, korántsem. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, tisztában kell lennünk a (szibériai, belső-ázsiai) sámánság bizonyos alapvető jellemzőivel. Így például azzal, hogy a sámán a dobját nem holt eszközként, puszta hangszerként, hanem szellemvilágbeli hátasaként, hordozójaként, segítőtársaként tartotta számon. A sámánok megszemélyesítették a dobjukat, szarvasomnak, lovamnak (attól függ, hogy adott törzs lovakat vagy rénszarvasokat tenyésztett, használt-e hátasállatul, hiszen az ő bőrükből készítették a dobot) szólították, s eksztatikus énekükben arra biztatták, hogy száguldjon velük minél sebesebben. A dobverő az ösztöke szerepét töltötte be.
A dobot minden használat előtt "felélesztették" (nem felszentelték vagy megtisztították, felélesztették). Mindaddig holt bőrdarab volt csupán. A felélesztés során megnedvesítették a bőrt (vízzel vagy akár gyenge alkohollal), majd rövid időre a tűz fölé tartották, hogy kifeszüljön. Ettől vált zengővé, teltté a hangja, ettől elevenedett meg.
A sámándob felélesztésének és használatának emlékét nemzeti hagyományainkban a népmesék táltosparipa motívuma rejti. Gondolom, nem kell hosszan ragoznom: a rozzant, beteges, haldokló gebe (a használat előtt 'holt' dob) azután változik aranyszőrű, gondolatnál is sebesebben szálló paripává (vagyis a sámán szellemvilágbéli hordozójává), hogy gazdája lemossa és/vagy parázzsal megeteti, olykor borral itatja (azaz megnedvesíti és tűz fölött megmelegíti). (Aki nem hiszi, járjon utána: Diószegi Vilmos idevágó tanulmányai részletesen kifejtik a témát :). A Tejút-fejérárok megnevezést Kandra Kabos: Magyar mitológia c. művéből merítettem). No, hát erre a táltosra vonatkozik az utolsó sor, s ő, a dob zengi dalát, amely elrepít bennünket a valóság határain túlra...
Hallgassátok egészséggel!:)