Szerhij Zsadan: Szeretni téged mindhalálig - felolvassa a fordító, Vonnák Diána

„Az időnek nincs hatalma fölöttünk, elűzzük énekünkkel”
„Szerhij Zsadan nem 2022-ben kezdett a háborúról írni, hanem már 2014-ben, mikor Oroszország először megtámadta Ukrajnát.” - írja Osztap Szlivinszkij a költő Harkiv Hotel címmel megjelent válogatott versei előtt közölt szövegében.
Ma, Vonnák Diána, a versek fordítója, Kijevből jelentkezik, egy Zsadan verset olvas: „úgy döntöttem, hogy nem háborús verset fogok olvasni, mert ne szóljon minden erről, hanem olvasok inkább egy szerelmes verset.”
Hallgassátok meg a Szeretni téged mindhalálig-ot, Zsadan versét 2012-ből.

[@csabakovacs7195]

Az ember nem adja ki a naplóját. Nem mintha hiába volna avagy lehetetlen nyitva élni mind az egész világ előtt. (Inkább ez volna a legdiadalmasabb élet.) Hanem mert az ember naplója készülőfélben van, amig az élete készül : halálig. És az ember nem ad ki félbehagyott, idétlen munkát, avagy bevallja, hogy az életén sem dolgozik, mint valami végre készülő művön. Az életből a halál hasít életrajzot. Ma kitépek öt hónapnyit a naplómból és odaadom : olvassa, aki akarja. Ma meghalt öt hónapnyi életem. Egy közbetoldott, külön élt, másik életem, melyből olyan kábult borzongással ébredtem máma, amilyen- nek a halálba való ébredést gondoljuk. Ma hallottam meg, hogy a zászlóaljam elpusztult. Talán csak magam maradtam meg. Kilencszázhatvan ember halála egy szörnyű órában, mint valami óriás test halt le rólam és csupasz, tétova lélekként ébredtem ki belőle máma, kábultan tapogatva hol vagyok? És kiébredtem a háborúból. Nyugtalan, borzongó kíváncsisággal lapozok vissza öt hónapot a naplómban. Hogyan történhetett ez? Ezerszer aláhúzott, mindig önmagát világító, minden- től idegen vándoréletemből hogyan születhettem át abba a másikba, ahol kilencszázhatvan ember lelkével voltam egy, testével voltam egy? Nemcsak gondo- lattal, hittel, szeretettel, hanem fizikailag: idegekkel és erekkel, az öntudatalatti életösztönök közösségével. Egy avval a kilencszázhatvan emberrel, aki négy 11 hónapig a nép volt számomra, melybe gyökered- zem, az emberiség, melynek szenvedéseit szenve- dem. Hogyan esett, hogy ez az öt hónap nem ki- térés és kaland volt, hanem valóban más lélekkel élt másik élet? Négy hete fekszem már ebben a budapesti kórházban és máig nem tudtam onnan visszatérni. Mindennek el kellett pusztulnia, az egész zászlóaljnak! Valahogy meg kellett halnom, hogy harminc éve élt életem, mint valami régi, távoli illat érintsen megint és hogy most bódult fejjel indulhassak újra megkeresni. Talán nekem is fekszik egy testem valahol Valjevó körül? Tegnap még ott éltem. A tegnapi jegyzeteimet kell, hogy legelőre adjam. Mert érzem, hogy ennyiből meg nem érthető ez a különös transfiguratio, mert azok sem eszmélnek rá, akik oit vannak. Csak azok, akik már visszajöttek. 1914 december (*) hadikórház. Azt mondják négy hete fekszem ebben a kórházban. Megfoghatatlan! Most értem Tankréd és Rip van Winkle legendáját. Harmincöt végnélküli kórházi esté- nek csöndje ereszkedett már közém és a 9. Feld- Artillerie Brigádé ütegeinek dühödt ugatása közé. És az előbb, hogy valami kapu csapódott be odakint, fel- neszeltem: mi ez? Aztán mosolyogtam: csak nem ágyú? Hiszen Budapesten vagyok. 12 Négy hete zúg a fülemben a láz. Négy hét óta szakadatlanul a macsvai rajvonal sortüzet zúgatja benne. Csak be kell hunynom szemem. Egyenletes, megnyugtató lárma. Mint a tengerzugás, olyan. Néha megtorlódik, felzajdul. A hang materiává sűrűsödik. Kemény, csikorgó fallá feszül . . . Valahol támadnak a szerbek? lehullanak-e majd erről a falról?... De hiszen Budapesten vagyok. „Budapesten vagyok". Ezt sokszor kell, hogy mond- jam egymásután. Mert az ember nem más vidékeken járt, úgy látszik, hanem valami más életben és nem hitte, hogy egykönnyen visszakerülhet. Hogy most sem hiszem, az ostobán hangzik, de nem tudok belenyugodni, az bizonyos. Ez az élet itt hígabb, álomszerűbb : való- szinűtlen. Csodálkozva és bizalmatlanul tapogatom a tollas párnát a fejem alatt. A borjut a harmadik éjjel megszoktam aljnak. A fehér párnát egy hónap multán máig se. Sokszor riadok fel éjjel arra a kinos álom- érzésre, hogy nem vagyok ott, ahol vagyok és hogy nem vagyok a poszton. A hosszú kórházi napok, mint üres skatulyák tolód- tak egymásba és október huszonnyolcadika még itt van a szomszédban ... Mi volt ez ? Az ápolónő egy tányért ejtett le kint a folyosón. De mi volt ez október huszonnyolcadikán ? . . . Sötét hajnalban a crna barai temetőre hullottak gránátjaink. Feltúrták a sírokat és a föld alatt betörték a kopor- sókat.
Lélek a háborúban