Pontosan én is azt gondoltam ez természetes. Természetes az hogy a bátyám elrohan és otthagy egyedül a játszótéren, közben kigúnyol hogy nem vagyok az ő huga. Vagy hogy úgy mentünk fel a lifttel kiskoromban a bátyámmal, hogy mindig azt mondta tudod mit kell mondani anyunak. Tudod fáradt az anyu, ne legyen veled gondja, hogy vigyáztam rád és jót játszottunk együtt a játszótéren hogy anyu ne aggódjon miattad hugi. Vagy hogy én már 16 évesen, végrehajtó irodokaban jártam úgy hogy feloltoztem felnőtt nőnek magassarkú ami anyukáme volt, hogy komolyan vegyenek ott, és hogy kitudom fizetni a tartozást részletekben. Persze a bátyám miatt volt az a tartozás is amit én kifizette helyette, mivel elkoltozott albérletben a feleségével. És hát az anyámat a bátyám meg győzte hogy vegyen fel kölcsönt a lakásra mert nem tud az 1so kerületben kivenni albérletet hiszen nincs olyan sok keresete. Persze hogy én a huga oldottam meg helyettük mindent és ezek után én biztos nem szeretnék gyereket, 3 gyereket neveltem fel, egy az anyám az alkoholista kiszámíthatatlan apám, aztán a bátyám. És az anyám meg az apám azt mondta nekem jaj mi lesz az ő kisfiukkal ha ők már nem lesznek, ki fog a bátyámra vigyázni hogy ne kerüljön ki az utcára csövesnek. Hát perezs hogy én a huga vagyok a bátyám pót anyja, mondtam neki hogy én nem vagyok a te anyád. Nos ezek után, amikor azt mondják hogy miért olyan magányos meg szomorú meg csendes vagyok hát az én családom szépen rámkenyszerített egy olyan szerepet egy szülő szerepét amit én nem szerettem volna soha. A legtorzabba ebben az egészben, hogy én voltam a legkisebb a családban és 3 felnőtt embert kellett pesztrálgatnom gyerekként. Mind a 3 felnőtt ember megsértődött mintha 5 éves gyerekek között életem volna köszönöm, én több gyereket már nem szeretnék felnevelni. Olyan érzésem volt és van mintha én valójában nem is tartoztam volna bele soha ebben a családban. Az apámat bántotta az anyája ő meg bosszúból engem bántott a lányát, meg a fia is a bátyám engem bántott bánt. Szerintük mindenről én tehetek egyedül, persze mert azt képzelik be én vagyok az anyjuk. Szóval ez egy teljes generációs elmebaj szerintem. És ez borzasztó.
Bizony nekem csak a riport is olyan mellbevágó volt h a könyvhöz asszem közel se megyek még most. Rágyúrok önértékelésileg aztán talán ha elbírom lelkileg akkor elolvasom.
A barátom egy parentifikált férfi, aki feleségül vett egy gyermekét egyedül nevelő, külföldi (orosz) nőt. Elintézett nekik mindent, hogy gondtalanul itt tudjanak élni. A nő állítólag többször megcsalta őt, a férfi évekig tűrte, míg végül megunta, és elhagyta őket, de hivatalosan nem vált el tőle. Ugyanakkor gondoskodik róluk mind a mai napig a gyerek 18 éves koráig, holott nem a vér szerinti gyereke. Sajnos én is egyedülálló édesanya vagyok, és nagyon nehezen viselem el a helyzetet. Mellesleg a barátom egy pszichopata. Sok áldozatot hoztam érte, de ő ezt nem érzékeli, és csak hárít.
Még pár évtized, és mindenki érteni fogja : van, aki parentifikációra születik, és szereti ezt a szerepet, a felelősség vállalást, van, aki szülői pátyolgattatásra, és gyermetegségre. NEM vagyunk egyformák, életút tekintetében végképp nem. Ezt lenne fontos érteni, nem a divat diktálja, a parentifikáció helyes - netán bűntudatkeltő - vagy sem. KORSZELLEM. Háborúban sokra menne egy szülő az ajnározással ???
Pontositanek: van aki eleve felelősségvállalásra születik lelekkent, és az gyermekként egy parentifikalt helyzetben találja magát. Ettől ő meg nem "szereti" azt, hogy a szülője érzelmileg éretlen, felelősséget vállalni képtelen ember. Ezt a gyermek nem választotta, a szülő döntése volt, hogy ilyen állapotban gyermeket vállalt. Az így született és felnőtt gyermek felnőttként valaszthatja a lelke fejlődését, de ehhez le kell dolgoznia azt a sok bántast és sérelmet, amit a szulojetol kapott. A szülő számára persze a "korszellem" meg sok más is kifogasul szolgálhat a maga deficitjenek igazolasara és felelősségének elhárítására, mert sajnos sok szulove valt ember nem érzi azt, hogy neki magának is fel kéne nőni. Ettől függetlenül a mai "divat diktalta" mentális öngondoskodás nem a szülők deficitjeirol szól, hanem a felnőtté valasrol, melynek része a valósággal történő szembenezes is. Talán ha több ember él ezzel a lehetőséggel, akkor talán más lenne a világ, így a korszellem is megvaltozna, ami amúgy nem a nyakunkba esik, hanem mi hozzuk létre. Ahogyan a háborút is a megfelelően kellő számú, erzelmileg megragadt, igy konnyen manipulalhato emberi közösség termeli ki.
Rendben, akkor máshogy fogalmazom. Én parentifikált gyermek vagyok. És teljes vállszélességgel vállalva írom: nekem ez így tetszik, és örülök neki. Egyszerűen az a lényeg, hogy rengeteg előnyöm származott belőle, olyasmi érzés, hogy nem pocsékolódott el az időm. Főleg nem a gyerekkorom. Nem gondolom, hogy ajnározva lenni jó dolog. Mint ahogy nem gondolom, hogy pl. felelőtlen, pocsékoló fogyasztóitársadalom-ajnározott gyermeteg függőség-létben jó lenne léteznem. Stb. Mi a rossz abban, ha ÉLETRE nevelnek egy gyermeket, és nem illúziókra. Személyiségfejlődésre. Amihez a keménység kikerülhetetlen elem, ezt minden pszichológus érti. Nincs ideális JÓ, a rosszal SZEMBEN. Főleg nem egyenlő a kényelmessel.
Pontosan én is azt gondoltam ez természetes. Természetes az hogy a bátyám elrohan és otthagy egyedül a játszótéren, közben kigúnyol hogy nem vagyok az ő huga. Vagy hogy úgy mentünk fel a lifttel kiskoromban a bátyámmal, hogy mindig azt mondta tudod mit kell mondani anyunak. Tudod fáradt az anyu, ne legyen veled gondja, hogy vigyáztam rád és jót játszottunk együtt a játszótéren hogy anyu ne aggódjon miattad hugi. Vagy hogy én már 16 évesen, végrehajtó irodokaban jártam úgy hogy feloltoztem felnőtt nőnek magassarkú ami anyukáme volt, hogy komolyan vegyenek ott, és hogy kitudom fizetni a tartozást részletekben. Persze a bátyám miatt volt az a tartozás is amit én kifizette helyette, mivel elkoltozott albérletben a feleségével. És hát az anyámat a bátyám meg győzte hogy vegyen fel kölcsönt a lakásra mert nem tud az 1so kerületben kivenni albérletet hiszen nincs olyan sok keresete. Persze hogy én a huga oldottam meg helyettük mindent és ezek után én biztos nem szeretnék gyereket, 3 gyereket neveltem fel, egy az anyám az alkoholista kiszámíthatatlan apám, aztán a bátyám. És az anyám meg az apám azt mondta nekem jaj mi lesz az ő kisfiukkal ha ők már nem lesznek, ki fog a bátyámra vigyázni hogy ne kerüljön ki az utcára csövesnek. Hát perezs hogy én a huga vagyok a bátyám pót anyja, mondtam neki hogy én nem vagyok a te anyád. Nos ezek után, amikor azt mondják hogy miért olyan magányos meg szomorú meg csendes vagyok hát az én családom szépen rámkenyszerített egy olyan szerepet egy szülő szerepét amit én nem szerettem volna soha. A legtorzabba ebben az egészben, hogy én voltam a legkisebb a családban és 3 felnőtt embert kellett pesztrálgatnom gyerekként. Mind a 3 felnőtt ember megsértődött mintha 5 éves gyerekek között életem volna köszönöm, én több gyereket már nem szeretnék felnevelni. Olyan érzésem volt és van mintha én valójában nem is tartoztam volna bele soha ebben a családban. Az apámat bántotta az anyája ő meg bosszúból engem bántott a lányát, meg a fia is a bátyám engem bántott bánt. Szerintük mindenről én tehetek egyedül, persze mert azt képzelik be én vagyok az anyjuk. Szóval ez egy teljes generációs elmebaj szerintem. És ez borzasztó.
Bizony nekem csak a riport is olyan mellbevágó volt h a könyvhöz asszem közel se megyek még most. Rágyúrok önértékelésileg aztán talán ha elbírom lelkileg akkor elolvasom.
Pont így történt.
A barátom egy parentifikált férfi, aki feleségül vett egy gyermekét egyedül nevelő, külföldi (orosz) nőt. Elintézett nekik mindent, hogy gondtalanul itt tudjanak élni. A nő állítólag többször megcsalta őt, a férfi évekig tűrte, míg végül megunta, és elhagyta őket, de hivatalosan nem vált el tőle. Ugyanakkor gondoskodik róluk mind a mai napig a gyerek 18 éves koráig, holott nem a vér szerinti gyereke. Sajnos én is egyedülálló édesanya vagyok, és nagyon nehezen viselem el a helyzetet. Mellesleg a barátom egy pszichopata. Sok áldozatot hoztam érte, de ő ezt nem érzékeli, és csak hárít.
Még pár évtized, és mindenki érteni fogja : van, aki parentifikációra születik, és szereti ezt a szerepet, a felelősség vállalást, van, aki szülői pátyolgattatásra, és gyermetegségre. NEM vagyunk egyformák, életút tekintetében végképp nem. Ezt lenne fontos érteni, nem a divat diktálja, a parentifikáció helyes - netán bűntudatkeltő - vagy sem. KORSZELLEM. Háborúban sokra menne egy szülő az ajnározással ???
Pontositanek: van aki eleve felelősségvállalásra születik lelekkent, és az gyermekként egy parentifikalt helyzetben találja magát. Ettől ő meg nem "szereti" azt, hogy a szülője érzelmileg éretlen, felelősséget vállalni képtelen ember. Ezt a gyermek nem választotta, a szülő döntése volt, hogy ilyen állapotban gyermeket vállalt. Az így született és felnőtt gyermek felnőttként valaszthatja a lelke fejlődését, de ehhez le kell dolgoznia azt a sok bántast és sérelmet, amit a szulojetol kapott. A szülő számára persze a "korszellem" meg sok más is kifogasul szolgálhat a maga deficitjenek igazolasara és felelősségének elhárítására, mert sajnos sok szulove valt ember nem érzi azt, hogy neki magának is fel kéne nőni. Ettől függetlenül a mai "divat diktalta" mentális öngondoskodás nem a szülők deficitjeirol szól, hanem a felnőtté valasrol, melynek része a valósággal történő szembenezes is. Talán ha több ember él ezzel a lehetőséggel, akkor talán más lenne a világ, így a korszellem is megvaltozna, ami amúgy nem a nyakunkba esik, hanem mi hozzuk létre. Ahogyan a háborút is a megfelelően kellő számú, erzelmileg megragadt, igy konnyen manipulalhato emberi közösség termeli ki.
😡🤬😠
Rendben, akkor máshogy fogalmazom. Én parentifikált gyermek vagyok. És teljes vállszélességgel vállalva írom: nekem ez így tetszik, és örülök neki. Egyszerűen az a lényeg, hogy rengeteg előnyöm származott belőle, olyasmi érzés, hogy nem pocsékolódott el az időm. Főleg nem a gyerekkorom. Nem gondolom, hogy ajnározva lenni jó dolog. Mint ahogy nem gondolom, hogy pl. felelőtlen, pocsékoló fogyasztóitársadalom-ajnározott gyermeteg függőség-létben jó lenne léteznem. Stb. Mi a rossz abban, ha ÉLETRE nevelnek egy gyermeket, és nem illúziókra. Személyiségfejlődésre. Amihez a keménység kikerülhetetlen elem, ezt minden pszichológus érti. Nincs ideális JÓ, a rosszal SZEMBEN. Főleg nem egyenlő a kényelmessel.
@@gabokov2645nehez ilyen serulesekkel eljutni oda, hogy sikeruljon meglatni, hogy ettol nem valik _senki_ sem _jobba_.
@@gabokov2645Annyi a kérdésem feléd hogy te úgy gondolod hogy csak ez a 2 lehetőség van?