Csaltad már meg a párodat? Téged csaltak már meg? Mi számít megcsalásnak? - Titeket kérdeztelek
Вставка
- Опубліковано 16 вер 2024
- Instagramon egy kérdezz-feleleken belül kérdeztelek titeket a megcsalásról.
Csaltátok már meg a párotokat?
Titeket csaltak már meg?
Mi számít megcsalásnak?
Mi az a mikromegcsalás?
Mi történik akkor, ha valami egyiknek megcsalásnak számít, miközben a másiknak nem?
Hol az igazság?
A videóban a válaszaitokat összegzem, és kiegészítem olyan gondolatokkal, amik segíthetnek titeket abban, hogy hosszútávon boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatot építhessetek.
További tartalmakért kövess be a @vargagretapszichologus Instagram oldalon!
Az azért elég felületes kommunikációs viszonyt jelent két ember között, ha az olyan alapfogalmak alatt, mint mondjuk a megcsalás, más-más dolgot értenek a felek. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy jópofa kérdőív, vagy kutatási, feltérképezési ötlet, ami azt célozhatná, hogy a párkapcsolat kezdeti szakaszától a megismerési folyamat megindulásától egyáltalán milyen témakörökben és milyen mélységig szoktak belemélyedni az emberek. A másik ember gyerekkorának ismerete például biztos, hogy fontos. Tiszta vicc, hogy vannak akik már évtizedek óta házasok, és még évtizedek után is tudnak rácsodálkozni a másik múltjában lévő történésekre, mert olyannyira nem került szóba közöttük. Én nagyon kíváncsi lennék arra, hogy a mai ember ismerkedési szokásaiban és a kapcsolatokon belül mik a domináns témák a leggyakrabban, és mik amik szóba sem kerülnek. Igen meglepő volt erről e videóból értesülni, hogy még fogalmi értelmezésbeli különbségek is tudnak lenni egy elvileg már jó ismeretségi viszony fennállása esetén. Érdekes, hogy sokszor a közös programok és élmények sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kapcsolatokban, mint maga a gondolkodás megismerése és a mély beszélgetések. Erről eszembe jutott még valami :D. Nem tudom, hogy olyan létezik-e, de létezhetnének akár olyan párkapcsolati kísérő mentoráló tanfolyamok, ahol a kapcsolatok normális mederben tartása érdekében folyamatos útmutatót adnának erre képzett emberek, már bőven a kapcsolati problémák és konfliktusok megjelenése előtt. Ahogy mondjuk a közösségek, teamek együttműködések sínen tartásának is megvannak a maga fortélyai, úgy akár lehetnének ilyenek a párkapcsolati működésre szakosodott támogató terápiaszerű valamik, kifejezetten prevenció jelleggel. Bár ez az ötletem hirtelen magamnak sem tetszik jobban belegondolva :D
Szerintem egyébként az egyik legfontosabb dolog, ha valamilyen kapocs van két ember között, hogy a felek olyan értéket vegyenek észre a másik félben, amit meg tudnak becsülni és ebből adódóan tud megszületni a tisztelet érzése, tehát megbecsülés alapon, és nem félelemből „jujj mit fog szólni” fejjegű felfogásban. Ha erre épül rá a másik ember megszeretése, az utat nyit a másik ember felé tett áldozathozatallal, mármint az emberi gyarlóságnak való ellenállással, tehát a másik ember számára bántó dolgot nem tesz „mikromegcsalásokkal” sem, amit normális esetben nem is lemondásnak él meg az ember, hanem azzal az örömmel, hogy megbecsüléssel állhat a saját párjához. Ezért is fontos tisztázni, hogy az ember mit is szeret a másikban, mit is jelent számára a másik ember az életében, mert ennek a tisztán látásából következik az, hogy irreális amire az ember a másiktól számít, vagy természetesnek veheti. Nyilván a „te vagy a mindenem” meg az „életem értelme” egy szál rózsa vagy gyémántgyűrű kíséretében mögött bőven lehet az is, hogy „hát juliskám ha jól éreztem magam veled, akkó miért ne folytatnánk”. A másik embert ha valaki önérdekből szereti, az a legnagyobb csapda arra, hogy érzelemvezérelté, őszintétlenné, károssá váljon a kapcsolat és nagyon sokszor a párválasztás kompenzatórikus valamilyen egyéni elakadásra és máris igényt kielégítő balgaságba megy a mozgatórugó. Rendkívül szomorúak a felmérésben kijött arányok, hogy ilyen nagy számban erősebb a pillanatnyi vágyra törekvés, mint a tartás vállalása a másik ember megbecsülésének talaján. Az empátia az ember egyik legfőbb kincse, tudatosan figyelni kell rá, hogy a választottja felé megtegye a rendszeres alkalmazását. Rengetegszer azt látom, hogy ami miatt a párkapcsolatok és a házasságok is tönkremennek, az a szeretet totális félreértelmezése és akár egy életen át való meg nem tapasztalása, mert az emberek számára általában csak a feltétel nélküli szülői szeretet ismerete van meg. A vállalt szeretetet a legtöbben nem is ismerik sajnos. Pedig ez az utóbbi a világ legszebb dolga.
Elnézést Gréta, hogy ilyen hosszú lett, csak így tudom kifejezni magam. De írd meg nyugodtan, ha a komment zavaró vagy a terjedelme nem ide való, a múltkori videódhoz két elég hosszú szöveget is írtam, természetesen nem akarok zavarni ha soknak hat. Nekem igazából mindegy, hogy melyik youtube csatornához irkálok kikapcsolódásként, a te újabb témáidról mindig eszembe jut valami, ezért zendítek rá, de elfogadom, ha inkább azt kéred hanyagoljam. Olyan különös célom nincs vele egyébként sem, csak marha ritkán sikerül a kommentem kapcsán elbeszélgetni olyan valakivel, akivel izgalmasan lehet vitázni, amit meg kifejezetten szeretek :D
Tapasztalatom alapján az előre megbeszélés sem mindig segít. Történetem (hosszú lesz): Feleségemmel rehabon ismerkedtünk meg. Neki gerinc-protézisa van, én kerekesszékben élek. A közös fiúnk születése előtt sokat jártunk szórakozni. Imádok táncolni, de nálam a társastánc nem a szokásos "férfi vezeti a nőt", hanem egy közös vezetésen alapuló kicsit nehezebb fizikai munkát igénylő móka. Ezt csak azért mondom el, hogy érthető legyen, hogy feleségemmel csak nagyon óvatosan tudok táncolni, hisz gerincsérült. Ezért sokszor volt, hogy a szeme láttára táncoltam más lányokkal, és amikor lassúzásra került sor, akkor az ölembe ült a táncpartner. Többször beszélgettünk erről utólag, mert tudom, hogy erős birtoklási vágy van benne (bika), és elmondta, hogy kicsit kellemetlen számára, de egyébként belefér. Számos ilyen alkalom volt bálokon, bulikon stb. Később, mikor a kosárlabda csapattal Csehországban játszottunk meccset, a players party-n történt, hogy egy fotós dokumentálta az eseményt, és minden csapatról csinált pár képet. Mi magyarok már csak négyen maradtunk, és volt köztünk az egyik kerekesszékes srác ép huga - aki szintén a csapat tagja volt évek óta. Mivel egyedüli állóként nem találta a helyet, hogyan tudna 3 kerekesszékessel csapategységet mutatni a képen, ezért én javasoltam neki, hogy üljön az ölembe. Mikor ez a kép felkerült a fb-ra otthon óriási balhé keveredett, hogy én megcsaltam, és biztos csak azért járok külföldi tornákra, hogy ott hetyeghessek ezzel a lánnyal. Persze, közeli baráti viszonyban voltunk, mert csapatban ez így szokott lenni. De másokkal is így van, és tény, hogy az egyik sráccal kicsit több is volt. A feleségem el is könyvelte a csapat ribijének, mert mit keres egy ép lány tíz kripli közt. A dolog odáig fajult, hogy a családjában és a barátai közt elterjedt, hogy én megcsaltam, és hiába próbálom az ellenkezőjét állítani, ott a bizonyíték! Aztán később feltette a kérdést, hogy akkor most ezt megbosszulhatja-e. Mondtam, természetesen, ha erre vágyik, üljön egy srác ölébe, és tegye fel a képet fb-ra. Azonban a bosszú számára nem ezt jelentette. Születésnapján bejelentette, hogy elmegy a csajokkal bulizni. Már éreztem, hogy valami nem oké, de engedtem, mert én meg a szabadság híve vagyok (rák). Mint utólag kiderült, a közelben foglalt egy panziószobát, és a szomszéd sráccal kettesben megünnepelték a születésnapot. Viszont ezt csak 4 hónappal később vallotta be, amikor hajlandó volt eljönni velem párterápiára. Addig csak hazugságokat kaptam, amikor a "jelekről" beszélgettem vele. Láttam a gépén az előzményekben a panzió keresést, láttam a fb beszélgetések nyomát, és éreztem a gyötrő kétséget. Szörnyű időszak volt, soha nem szenvedtem annyit mint akkor. Normál esetben, már a gyanú felmerülésekor pakoltam volna, de ott volt az akkor 7 éves fiúnk és a közös családi ház. Ezért maradtam, és próbáltam megjavítani a kapcsolatunkat. 10 évig próbálkoztunk, de nem jártunk sikerrel. A szex egyre ritkább lett, és az is többnyire csak annyiból állt, hogy elégítsem ki valahogy, aztán aludjunk. Tudom, én voltam a hülye, hogy képes voltam feláldozni az önbecslésem, de amit szerettem volna elérni, azt sikerült: békében és biztonságban felneveltük a gyerekünket, aki most 16 évesen könnyebben el tudja fogadni, hogy a szülei válni fognak.
@weiszrobert1541 Elolvastam a történeted, és bár nem vagyok pszichológus, az empátia jegyében írnék észrevételt és tanácsot. A pszichológia „ne mondj ki semmit, csak vezesd rá a pácienst” tematika ebben az észrevételben ha nem gond nem fog dominálni, egyrészt mert szerintem néha bizonyos megállapítások kimondása hasznosabb mint a rávezetés, másrészt ez csak egy hozzászólás lesz és nem terápia. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a rávezetés mint segítői stratégia nem a mondat végi írásjel, tehát, hogy kérdezünk vagy kijelentünk tematika alapján jó ha differenciálódik, hanem abban csúcsosodik ki, hogy a közölt gondolatnak van-e olyan funkciója, ami a befogadóban következtetés alapján új felismerést szül. Buta példa, de ha azt mondjuk „ne menj át a piroson” és azt, hogy a „zöldön átmehetsz”, apellálhatunk arra, hogy a befogadóban megszületik az a gondolat, hogy „jé, ez most meg sárga, akkor érdemes figyelemmel várni”. Ez jobb szerintem mint azt kérdezni, hogy „jó lehet átmenni a sárgán?”. De hogy miért, az nem fog kiférni ide. Adott esetben pedig a legjobb az, hogy megállapítjuk a biztonság kedvéért, hogy ne menj át a piroson, a sárgánál várj, a zöldön átmehetsz. Ez utóbbi fog most érvényesülni az észrevételeimben, és mivel jövőidőben írod, hogy válni fogtok, szeretnék néhány tanácsot adni, amit gondoljatok újra.)
Summázod az első mondatodban, hogy a tapasztalatod alapján az előre megbeszélés sem mindig segít. Ez lehet így, de a történeted alapján ti ezt előre sem beszéltétek meg. Erre szeretnék rávilágítani és kimondani, hogy mik nem stimmelnek a kettőtök közti kommunikációban, hogy hol csúszhatott el már a legelején a kommunikációtok. Amit írtál nyomtasd ki (Akár gondolatban), húzd ki piros szövegkiemelővel az „Ezért sokszor volt,…” kezdetű mondatodtól egészen az „…üljön az ölembe.” mondatig bezárólag a szöveget. Majd húzd ki kék szövegkiemelővel a „Láttam a gépén…” kezdetű mondattól a „…szenvedtem annyit mint akkor.” mondatig. Majd empátiával nézz a piros színnel kihúzott szöveg mögé, a feleséged belső gondolatvilágát felevenítve magadban, és a kékkel kihúzott szöveg általad megélt lelki kétség gyötrelmének átélését projektáld ki a feleségedre, hogy ő is megélt hasonlót. A kettő között „állt bosszút” a feleséged. Érdemes mögé nézned, hogy ő miért „bosszuállásként” aposztrofálta a tervezett cselekedeteit. Ehhez a mögénézéshez segítségként ismerjük fel az emberek személyiségében rejlő különbségeket, azon belül is azt a skálát, hogy a lelki megbántódás viselésében és annak kifejezésében mekkora különbségek vannak ember és ember között. Az, hogy a skálán ki hol helyezkedik el egy sajátosság, ami a gyerekkorban megélt traumák, hiányok, vagy épp ezek ellenkezőiből adódó személyiségformáló eseménysorozatok következménye, amihez a másik ember megismerésekor kellő plasztikussággal, megértéssel, a felismerés empatikus szándékával kell állni.
Az, hogy a feleséged „bosszúállás” megfogalmazást használt, az az általa megélt lelki ív záró akkordja az őt igencsak bántó cselekvés-sorozatod után, amit ő feldolgozni nem tudott és a lelki befutott ívében, a tehetetlenségérzésének feldolgozhatatlansága miatt a dacos, haragszerű megnyilvánulásba tárgyiasult a „bosszuálló” hozzáállása, amit kérdéssel jelzett feléd, hogy „megteheti-e”. Amikor ezt kifejezésre juttatta a számodra, a meg nem értést tapasztalta meg a részedről. Ezen a ponton kellett volna elcsípni a lelki mögöttes érzelmi világát, hogy neki feldolgozhatatlan maradt az a lelki kétség, amit a magad részéről később te is megtapasztaltál, hogy milyen. A feleséged ha nem is ugyanazt de hasonlót élt meg ami a kétséget illeti, és nem volt meg a kommunikációs eszközkészlete, hogy ezt kifejezze feléd. Ehhez tudni kell és nagyon fontos, hogy az érzelmileg jobban igénybe vett félnél mindig jóval tompább és működésképtelenebb a rálátásos objektív kommunikációra való törekvés. Azon a ponton ha lett volna önüralmad a feleséged lelkivilága mögé látni, nem egy hozzá hasonló dacos megnyilvánulást kellett volna kapnia tőled, miszerint tegye meg ugyanazt. Ilyen esetben egyébként sem tudjátok ugyanazt lemodellezni az igazságosság jegyében, a visszaadás amióta világ a világ még soha az életbe nem tudta copy-paste módon duplikálni az érzelmi struktúrát, ami szimpla logika alapján sem tud egyébként megtörténni, hiszen az indíttatás mindenképp és közvetlenül kihat a megélt érzelmekre (bosszúból megtenni „ugyanazt” logikai képtelenség). Tehát ha mögé nézel, számára hosszú időn át bántó volt és valószínűleg nem tudta, hogy ami számára bántó, azt érthetően kéne közölnie feléd. A legelső szőnyeg alá besöpört momentum a történetedben az, hogy a feleséged azt mondta neked, hogy számára kicsit kellemetlen és e kellemetlen megélés okát nem beszéltétek meg. Azt kellett volna körbejárnotok és egymással őszíntén megbeszélni, hogy mik az okai a „kellemetlen” érzelem megélésének, mitől tart, mi frusztrálja, és e félelmeit nem provokálni. Ugyanis ha valami kellemetlen a másiknak, akkor próbálunk ellene tenni, hogy hosszú távon ne okozzunk elviselendő kellemetlenséget. Te megkaptad a feleséged beleegyezését és felmentetted magad a feleséged felhatalmazásának csalfa biztonságérzetével az alól az empatikus gondolat alól, hogy belegondolj, fordított helyzetben neked milyen lenne. Említed a leírásodban, hogy neked milyen rossz érzés volt a kétség, ahogy nézted a beszélgetéseit, és szinte nyomoztál utána, sőt, a puszta kétség gondolatát is említed, hogy számodra az már összepakolásra okot adó helyzet. Ennek mentén a feleséged felé ugyanúgy gondolj bele, hogy ő mit élt át akkor, amikor te folyamatosan forszíroztad az ő kétségeit, a „csapategység” kimutatásának elsődleges szempontjával.
Amit ő „belefér”-ként nevezett, az ha jól belegondolsz a te vágyad volt, hogy neki beleférjen és az, hogy ő ezt kimondta, azáltal felhatalmazva érezted magad őt folyamatosan az ő általa „kellemetlennek” megélt érzésben tartani. A kezdeti megbeszélésetek hiánya, tehát az a megbeszélés ami a leglényegesebb lett volna, mindkettőtök mulasztása, de ezért ne okoljátok egymást. Mégpedig azért ne, mert mindkettőtöknek meg van az a lehetősége, hogy átérezzétek a másikótok kimondatlan vagy nem megfelelő súllyal kimondott lelki terheit, amit bármikor újrabeszélhettek. Ennek az elmulasztására rakódott rá rétegesen a mindkettőtök számára megoldhatatlannak látszó helyzet. De nem az. Két fél közül ha csak az egyik képes olyan lelki erőre, hogy átérezze a másik fél lelki nehézségét, az meg tudja teremteni azt a helyzetet, hogy a másik fél empatikus biztonságban érezve magát a saját hibáit magában újraértékelje, ami sem felszólításra, sem elvárásra nem működik. Az empátia biztonságérzetének lelki megnyugvásában pedig MINDIG. Ezt tehát ne mulasszátok el, mindegy melyikőtök képes rá előbb. A 16 éves gyereketeknek pedig épp ideje lenne, hogy a békét lássa a szülei között, 13 évesen is már sok gyerek észreveszi, ha a béke látszólagos. Ennyit úgy érzem ha már elolvastam a leírásod le kellett írjak, bárcsak létezne olyan, hogy egy youtube hozzászólás elég egy válást megelőzni.
@@RechargeHeadset Köszönöm az észrevételed és a tanácsodat. Írtam rá egy hosszú választ, ami egy félrekattintás miatt elveszett. Így van ez a kapcsolatommal is, de nem akarok keseregni rajta, valószínűleg így kellett történnie. Huszonéves fejjel még nem hittem a sorsban, azt gondoltam, hogy én irányítom azt. Erre válaszul bebizonyította az ellenkezőjét. Később rájöttem, hogy az életben azokon a dolgokon, amin nem tudunk változtatni, nem érdemes rágódni. A balesetemet követően is az vezérelt, hogy az életemből kihozzam a legjobbat. Egyelőre ennyi sikerült, de megyünk tovább!
@@weiszrobert1541 Nagy kár, hogy elveszett amit írtál, kíváncsi lettem volna, hogy véleményed szerint hol nem láttam megfelelően a dolgokat. Ha hosszú szöveget írok, én mindig jegyzettömbe írom, mert az internet hajlamos elrepíteni a levesbe.
Nagyon-nagyon és ismételten, nagyon rossz dolog a sorsban olyan módon hinni, hogy van egy sorsod ami megíródott és amin nem tudsz változtatni. Ilyen nincs. Az, hogy mi történik a világban, 100%-ban az emberek döntéseiből, azok kölcsönhatásaiból, a fizikából, kémiából, biológiából, stb adódik. Senki sem írta le előre, hogy a tenger hullámai melyik kavicsot fogják holnap meglökni, hogy a kavicsot mielőtt a dagály elvinné, egy arra járó gyerek nem hajítja-e jó messzire, az arra járó gyereket nem rúgják-e ki az iskolából mert beszólt a tanárnak, vagy a tanár hiányzik-e aznap az iskolából mert a hirtelen lebetegedő nagynénjét kezdte el ápolni. Ezek nincsenek leírva, nem írták meg a sorsod se neked se másnak, nincsenek ezek előre meghatározva, az embernek eleve elrendelt sorsa nincs. Ha lenne, emberi felelősség nem létezne, mindenki ki lenne szolgáltatva annak, ami a sorsa. Kb. leülhetne mindenki törökülésbe várva a sorsát, csak akinek nem lenne ínyére ezt törökülésben kivárni, máris hozna egy döntést, hogy inkább cselekszik valamit. És hopp, máris beavatkozott az életébe, akkor hol is volt az a bizonyos sors. Sehol, mert nincs. Van egy filozófiai-vallási irányzat, ami az eleve elrendelést tartja elfogadottnak, de azt hagyjuk most, nincs ilyen. Valakinek a diplomamunkáját egyszer olvastam, ami a determinizmus cáfolata akart lenni, de hemzsegett a logikai hibáktól, ahogy maga az eleve elrendelés eszméje is. Az, hogy ha valamin nem tudsz változtatni, az egyáltalán nem azért van, mert van egy sorsod. Azért van, mert több tényező, más emberek döntései, a világ tényezői, ezek egymásra hatása folytonosan és dinamikusan végtelen variációjú helyzetet szül, amiből kikerekedhetnek balesetek, maradandó betegségek, rengeteg minden. De ezt nem írta meg senki előre. Nincs megírva az sem, hogy fejlődik-e az orvostudmány annyit, hogy majd egyszer lábra állsz, nincs megírva azt sem, hogy ki mikor mit fog tenni. A szabad akarat lehetővé teszi a gondolatainkért, a tetteinkért a felelős döntést, a választási lehetőségeinket. Az, hogy az orvostudomány például fejlődik-e és milyen tempóban, tudod mitől függ? A neveléstől, az óvodás gyerek szüleitől, a szeretetteljes légkörtől, egyik szülő halála esetén a másik kitartásától, a felnövő gyerek elhivatottságától, az őt körülvevő emberek döntéseitől, a fiatal felnőtt választásától, hogy mire teszi fel az életét, kutatónak megy-e, vagy függőségbe táncolja bele magát az éjszakába, mind-mind egyéni döntések, óriási felelősséggel mindegy egyes emberért a földön. Az orvostudomány jelenlegi állását sok jó és sok rossz emberi döntés együttesen határozta meg, de minden másnak az állását is. Én úgy vagyok vele, hogy ki kell maxolni a másik embernek adható segítséget amiről az ember maga dönt, mert egyszer mindenki elszámol vele a halálos ágyán, hogy mit mulasztott és mit tehetett volna. A másik embernek segíteni persze nem amiatt a félelem miatt kell, hogy jajj mi lesz a halál előtti pillanatban, hanem azért, mert az élet értelmét, amit itt a földön leélünk a lehető legértelmesebb abban megtalálni, ha már annyi szenvedés van a világban, hogy örömöt éljen át az ember a másiknak való segítségnyújtással. Mondjuk én ezt vallási meggyőződésből is mondom, mert katolikus vagyok és tudom, hogy más nézeteket valló emberek nem feltétlenül jutnak ugyanerre a következtetésre, sőt, pont hogy nem jutnak általában, de ettől függetlenül a sorsban, mint eleve elrendelt dologban semmi értelme hinni, mivel nem létező dolog. Az csak arra „jó”, hogy minden reményed elveszítsd, ha azt hiszed neked van egy sorsod és beletörődj a rossz helyzetekbe. Ha meg bármikor kihatással voltál a döntéseidre, azt mégis ki irányította, ha nem te. Érdekes a himnusz szövege is, hogy „Bal-sors akit régen tép”, miközben „Isten, áldd meg a magyart” az első sora. Isten nem osztott ki senkinek sorsot, szabad akaratot adott, az embereket soha nem a sorsa „tépte”, hanem a többi ember kegyetlensége, mulasztásai, elég széles skálán. Az emberen úrrá lesz a szomorúság, ha valamibe bele kell törődni. A francokat kell. Elfogadni kell maximum dolgokat és csak átmenetileg. A rágódás más kérdés, rágódni valóban nem kell, esélyekkel és a realitással számolni fontos, de a realitás a legkevésbé sem az, hogy ami rossz, az nem változhat meg. Nyilván egy baleset után az ember lelkivilága fenekestül felfordulhat és olyat él át lelkileg ami megrázó, valamint lesz fogalma arról, hogy mekkora súllyal tud az élet zsigerileg beavatkozni szinte mindenbe. Abba viszont ne engedd beavatkozni, hogy azt gondolod ha valami történt, annak úgy kellett történnie. Minden további dolog és döntésed a te kezedben van és a te felelősséged, nagyon jól tetted hogy úgy álltál a balesetedhez, hogy a legjobbat akartad kihozni utána az életedből. Ha elfogadsz egy tanácsot, és ha tudsz vele azonosulni, akkor minden átélt szenvedést amit a balesetedben következményeként megéltél, használd fel arra, hogy más embernek tudj rajta keresztül segíteni. Gondolj abba bele, hogy számodra mit jelentett volna adott pillanatban egy segítő kéz, vagy aki kisegít téged, és minden olyan vágyad ami nem teljesülhetett más emberek önzősége, mulasztása, vagy gonoszsága miatt, ezeknek a megélése lehetőséged ad neked arra, hogy tudd milyen szükségeket élnek meg emberek, és ez olyan rálátást adhat arra, amivel ha élsz, a világot teheted jobbá. Én minden sérelmem úgy csináltam végig és azért tartottam ki mindig minden helyzetben, mert tudtam, hogy ha ilyen ilyen és ilyen is van, mekkora esélyem nyílik azáltal megadni másoknak azt, amit én nem kaptam meg amikor rendkívül hiányzott volna. A másnak adott segítség pedig visszahat örömként arra a helyzetre, ami a szükség idején volt, ami semmissé persze nem teszi, de az öröm megélhető a másnak adott segítség által. Tehát a legutolsó szarságot is amit átéltél, a saját döntésed alapján felhasználhatod arra, hogy tudd milyen borzalmas helyzetek vannak a világban. Általában csak azokban lesz meg a potenciál a maximális empátiára és önzetlenségre, akik egyáltalán megtapasztalták az igazán keserves dolgokat. De ez egy lehetőség, lehetőség arra, ami az ember életének értelme. Azaz empátia alapon szeretni az embertársát, minden embert, ennek megfelelően életcélt találni, aztán a Mennybe jutni, de ezt most nem tudom hosszabban írni.
@@RechargeHeadset Az a véleményem, hogy nem rosszul látod a dolgokat a kapcsolatomat tekintve, csak kevés információval rendelkezel a teljeskörű megítéléséhez. Sok tipikusnak mondható probléma merült fel, amit nem tudtunk jól kezelni. Csak hogy egyet említsek: A gyermek 4 éve óvodába jár, anyu otthon, apu két munkát vállal.
A sors dologgal kapcsolatban is teljesen igazad van. Magamat Isten keresőként aposztrofálom, és hiszek a gondviselésben. Azonban mikor azt éreztem, hogy sínen van az életem, hirtelen bizonyságot kaptam ennek ellenkezőjéről.
Végeztem a sulikkal, és lett egy jó szakmám, amivel meg tudtam valósítani amit szerettem volna: természet közeli sportok űzése. Tudtam venni egy kajakot, amivel hosszabb túrákat terveztem. Végeztem egy búvár tanfolyamot, és a Vörös-tengerben merülhettem egy héten át. Először és utoljára, mert 1 hónap múlva balesetet szenvedtem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakmámból adódóan már a hosszú kórházi kezelések alatt is tudtam dolgozni. A sportokat sem kellett feladnom, de a búvárkodás és a hosszú kajaktúra nem volt kivitelezhető. Ekkor kezdtem kerekesszékes sportokat keresni. 17 év folyamán a kosárlabdában és kézilabdában is válogatott szintre jutottam. Ekkor már nem öncélúan éltem, küldetésemnek tekintettem, hogy minél több - főleg sérült - emberrel ismertessem meg a mozgás örömét, és a sportolás jótékony hatásait. Jó példát szerettem volna mutatni sorstársaimnak azzal, hogy kerekesszékesként is lehet teljes életet élni (család, munka, sport, hobbi és szórakozás terén is). Amikor a kézilabda csapattal bronzérmet szereztünk az EB-n, akkor éreztem megint, hogy beért a munka gyümölcse. Ez 2019 decemberében volt. Utána jött a covid, nálam pedig a totális leépülés. Aludni nem tudtam, ülni is csak rövid időre, állandó fájdalom és görcsök kínoztak. Azóta nem tudok nemhogy versenyszerűen, de hobbi jelleggel sem sportolni. Próbáltam fokozatosan visszatérni, egy lazább edzésnek két hónapos elviselhetetlen fájdalom lett a vége. Közben kapcsolatom is egyre kilátástalanabb lett, de - mint korábban említettem - az önbecslésem árán legalább a fiam mellett tudtam maradni.
Tudom, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ismerem a mondást: csak azokra tesz terhet, akik képesek elviselni. Hát, eléggé a határon mozogtam néha... De nem sajnáltatni akarom magam, mert eddig is mindig felálltam. Új célokat kell keressek az életben, csak még nem tudom mi vár, ha sikerül elérnem! :)
@@weiszrobert1541 Köszi, hogy bővítetted a leírást. Igen az általában mindig úgy van, hogy a helyes rálátás és értelmezés alapja a részletek ismerete, ezért nem mindig lehet fején találni a szöget tanácsok osztásakor, sőt, jó mellé is lehet nyúlni. De azért elég távolról és általánosságban közelítettem meg, hogy olyan nagyot ne tévedjek, na de nem is ez a lényeg.
Istennek van egy igen sajátos „stílusa”, szokta engedni és hagyni a határokig menni a dolgokat, ahogy írod is, hogy eléggé túlzásokat éltél meg. Az viszont biztos, hogy amikor az embert a legnehezebb helyzetben is a hit vezérli, azt Isten nem felejti el, még lehet, hogy ráhúz az élet néhány lapáttal amire az ember azt hiszi képtelenség elviselni, de ha még akkor is kitart és nem engedi eltávolodni magát Istentől, akkor rendkívül közel lehet hozzá kerülni és sziklaszilárd hit tud kialakulni, mert ilyenkor még a csodát is engedi, meghatódásokkal teli pillanatokkal, hogy ja, hát Isten közbeavatkozott. Ezt néhányszor megéltem az életemben, volt hogy 10 évig imádkoztam valamiért a teljes kilátástalanságban bizonyos szempontból (konkrétumot nem írnék most), és akárhányszor azt éreztem, hogy magamra hagy, a gyerekkori ígéretemre emlékeztem vissza, amit Istennek tettem. Az ígéretem az volt, hogy ha egyszer engem bármikor próbára tesz, velem biztosan számolhat, hogy én mindig hinni fogok benne és kitartok mellette. Mondtam neki ezt gyerekként akkor, amikor rosszallóan néztem azokra az emberekre, akik szidták Istent a szenvedésükért. Biztos voltam benne, hogy azokról nem Isten tehet, és sajnáltam Őt, hogy miért szidják. Majd eljött az én próbatételem, ekkor eszembejutott, hogy de hát ezt pont én ígértem meg neki, hogy ki fogok tartani. Kb minden megtörtént amire azt mondhattam volna, hogy kész, Isten nincs is, de töretlenül, szinte hangosan mondtam neki imában, hogy akármit is tartogat még az élet, akármit enged még és nézi el, bennem nem fog csalódni. Ezeket már sírással küzködve rengeteg rendkívül nehéz helyzet mellett, mind imában. Majd azt vettem észre, hogy kezd durván beavatkozni a megoldhatatlan helyzetekbe, kezdi szinte csodaszámbamenően helyrehozni azokat a dolgokat, amik minden emberi számítás szerint lehetetlennek tűntek. Nagyon durván közel kezdtem magamat érezni hozzá, és amiért tíz évig imádkoztam, megadta. Tett az életemben 4 olyan csodát is, aminek nincs magyarázata más, csak hogy végül meg akart segíteni. Attól szóval ne félj, hogy valami szinte végtelennek tűnően tűnik rossznak és megoldhatatlannak, ezeknek a halmozódása tipikus, amikor az Isten mindennél jobban vágyik arra, hogy az ember kitartson a hitben és azért is kerülhet az ember utána nagyon közel hozzá, mert betölti a kitartása után az az Isten felé érzett szeretet, hogy tehetett érte. Nyilván ez nem úgy megy, hogy az ember egy megfoghatatlan Istent elképzel maga előtt akit azt se tudja miért szeressen, hanem amentén tudja az ember Istent szeretni és hát nem igazán szép szóval de megbecsülni, hogy tudja mit is ír a biblia a keresztútról, amit Jézus vállalt az emberekért. Ha valaki el tudja fogadni hitelesnek, és belegondol Jézus életébe és hogy min ment keresztül, akkor bizony együtt tud vele érezni és szeretni kezdi. Számtalanszor volt velem, amikor átgondoltam Jézus helyzetét, hogy rácsodálkoztam az engem ért helyzetek közben, hogy te jó ég, hát Jézus is mennyire vágyhatott akkor arra, hogy megértsék, hogy lássa a szeretetet, végül a legkiszolgáltatottabb helyzetben kínszenvedések közben is azokért halt meg, akik halálra kínozták, ráadásul pont azzal volt megkísértve, hogy semmi értelme amit vállal, iszonyatos micsoda szeretet van benne az emberek felé. Tehát érte én mindenképp vállalni akartam, hogy kitartok mellette és nem távolodok el tőle bármi is ér az életben, és amikor megérezhettem, hogy ez neki mennyire számított, hogy vállaltam érte a hiteben kitartást, olyan szintű felé érzett szeretet töltött el, hogy azt leírni nem tudom, de meg is adott utána maradéktalanul mindent, ami számomra nagyon fontos volt (egyszer filmet csinálok belőle). Mégis a szeretetének az érzése az amire minden nap figyelek és állandóan hálás leszek neki.
Az egy fantasztikusan jó és becsülendő dolog, hogy a sport örömének megismertetését tűzted ki célul a sorstársaid felé, mert eszeveszett nehéz lehet megbirkózni már azzal is, hogy egy székben kell ülni állandóan. Akik valamilyen testi nehézséggel élnek, hihetetlen kitartásról tesznek tanúbizonyságot, hogy abban a helyzetben még a sportban való örömöt is tudják keresni, le a kalappal őszíntén. A covid alatt rengetegen elvesztették a szeretteiket, azaz az embert mindig tudja motiválni, hogy a saját magát ért terheknél talál mindig nehezebbet, szinte mindig van rosszabb helyzetben lévő ember. Így mindig van minek örülni, hogy nincs minden elveszve, persze Isten nem ezt a csalfa örömet tartogatja az embernek, mert ez nem valódi öröm, csak amolyan motiváció szerzés.
Az önbecsülésről még annyit, hogy az sehogy sem állt össze pedig kétszer is említetted a leírásodban, hogy az „önbecsülésed árán” tudtál a fiad mellett maradni, hogy mi köze az önbecsüléshez a házastárs melletti kitartásnak. Attól a legkevésbé sem kell az önbecsülésnek csorbulnia, ha az ember megbocsájtóan áll valakihez, vagy alázatos szívű (mondjuk nem tudom, hogy az voltál-e :D, de általánosságban így van.) A büszkeség és „na velem ezt nem lehet megtenni” attitűd ha jól belegondolsz egy annyira gőgös, öntelt valami, hogy szerintem a legjobb ha az ember az egójának ezt a részét teljesen leépíti magában. Sokkal nagyobb lelki erő kell a megbocsájtáshoz, mint a gőghöz, ergo az önbecsülést sokkal jobb ha a lelki erőhöz kapcsolod és nem a büszkeséghez. A klasszikus egóból kiinduló önbecsülésnek maximum egy állásinterjún van értelme hangot adni, na az az egy olyan helyzet amiben van értelme :D
Szia! 22 évesen 4 kapcsolaton keresztül érzelmi kihasználást megcsalást kaptam aztán 7 év szingliség után 31 éves 3 gyerekes anyukával próbáltuk a kapcsolatot nárcisztikus kapcsolatból léptem ki Januárban azóta sokkal óvatosabb megfontoltabb vagyok szval sok mindent megéltem 30 évesen Régimódi Romantikus Férfiként. Mit Gondolsz utolsó kapcsolat nem csak lelki szexuális törést okozott, lelkileg feldolgoztam , lesz e olyan barátnőm aki a szexuális törést tudja gyógyítani? Várom Válaszod :)
Régen azonnal dobtam a csajt ha a megcsalás csak fel merült. Mamár leszarnám csak legyen valaki 😄
Hová lett a régi önmagad?