57 év házasság.83 éves vagyok.1 éve halt meg a férjem.Először depresszió,majd Parkinson,végül un.kései demencia.Ez volt férjem diagnózisa.Én is csak lassan vettem észre,sőt a neurológusok is bizonytalanok voltak mindenben.Az utolsó évben már jöttek az esések, nem tudtam felállítani.Nem ismert meg, nem hitte el,hogy én vagyok a felesége.Választanom kellett, vagy ő vagy én. Egyházi otthonba adtuk. Egy hét alatt a nyugtatóktól már nem lehetett vele kommunikálni.Feladta, két hét után meghalt. Minden nap gondolatban bocsánatot kérek tőle,de hiába, a bűntudat megmaradt.Orvosom szerint ez a legszomorúbb betegség a hozzátartozók számára. Köszönöm, hogy megosztották érzéseiket és tapasztalataikat.
Kedves Szilvia! Megnéztem a filmet. Sajnos én nem tudom ezt pozitívan látni. A bánat szó a legerősebb bennem. Látom, érzem azt a törődést, amivel az édesanyja felé fordulnak, de számomra nincs benne jó. Érzem a küzdelmet is, amivel ezt az állapotot elfogadják. Bennem a veszteség, a kiszolgáltatottság, a „meghalni úgy, hogy még élek” érzés a dominál. Számomra ez pusztító. Képtelen vagyok úgy gondolni rá, hogy mit ad, csak az kattog a fejemben, hogy mit vesz el tőlem és ezzel együtt a szeretteimtől. A legnagyobb tiszteletem az önöké! Ahogyan a saját harcukat újra és újra megharcolják és képesek győzni. Ahogyan átörökítik ezt a gondoskodási mintát a gyermekeiknek. Ahogyan a gyermekeik részt vesznek és átitatódnak ezekkel az érzésekkel. Ahogyan ők, éretten és tisztán látják ezt. Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélnek erről és mára sokkal több információ áll a rendelkezésére azoknak, akik érintettek!
Nagyon sokat adott nekem ez az elôadàs a demencia betegsegrôl. Kôszônôm ônôknek a kislanynak is, hogy ilyen ôszintèn elmondtàk tapasztalaikat. Hàlàs vagyok azert amit most ônôktôl kaptam Informacioban. Tiszteletem ônôknek.
Nagyapám is bejárta sok részét ennek a betegségnek. Egy időben közös szobánk volt, mindig a meséire aludtam el.. Egyszer még tiszta pillanataiban együtt sírtunk amikor elmesélte mit él át. Ez 2000 előtt volt. A végén nem tudta ki vagyok.. A szüleim ellátásának köszönhetően sokáig élt.
Az a gyermek, aki még beszélni sem hajlandó az édesanyjával évek óta, az ne mondjon véleményt az állapotáról, mert fogalma sincs róla. At v.mi teljesen másról szól....és sajnos van ilyen.
57 év házasság.83 éves vagyok.1 éve halt meg a férjem.Először depresszió,majd Parkinson,végül un.kései demencia.Ez volt férjem diagnózisa.Én is csak lassan vettem észre,sőt a neurológusok is bizonytalanok voltak mindenben.Az utolsó évben már jöttek az esések, nem tudtam felállítani.Nem ismert meg, nem hitte el,hogy én vagyok a felesége.Választanom kellett, vagy ő vagy én.
Egyházi otthonba adtuk.
Egy hét alatt a nyugtatóktól már nem lehetett vele kommunikálni.Feladta, két hét után meghalt.
Minden nap gondolatban bocsánatot kérek tőle,de hiába, a bűntudat megmaradt.Orvosom szerint ez a legszomorúbb betegség a hozzátartozók számára.
Köszönöm, hogy megosztották érzéseiket és tapasztalataikat.
Köszönet a hiánypótló dok. film szereplőinek, elkészítőinek
Kedves Szilvia! Megnéztem a filmet. Sajnos én nem tudom ezt pozitívan látni. A bánat szó a legerősebb bennem. Látom, érzem azt a törődést, amivel az édesanyja felé fordulnak, de számomra nincs benne jó. Érzem a küzdelmet is, amivel ezt az állapotot elfogadják. Bennem a veszteség, a kiszolgáltatottság, a „meghalni úgy, hogy még élek” érzés a dominál. Számomra ez pusztító. Képtelen vagyok úgy gondolni rá, hogy mit ad, csak az kattog a fejemben, hogy mit vesz el tőlem és ezzel együtt a szeretteimtől. A legnagyobb tiszteletem az önöké! Ahogyan a saját harcukat újra és újra megharcolják és képesek győzni. Ahogyan átörökítik ezt a gondoskodási mintát a gyermekeiknek. Ahogyan a gyermekeik részt vesznek és átitatódnak ezekkel az érzésekkel. Ahogyan ők, éretten és tisztán látják ezt. Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélnek erről és mára sokkal több információ áll a rendelkezésére azoknak, akik érintettek!
Lehet, hogy érdemes lenne ezt a pusztító érzést elvinni terápiara. Szerintem sokat tud adni az ön helyzetében ha van aki kíséri ebben érzelmileg...
Nagyon sokat adott nekem ez az elôadàs a demencia betegsegrôl.
Kôszônôm ônôknek a kislanynak is, hogy ilyen ôszintèn elmondtàk tapasztalaikat.
Hàlàs vagyok azert amit most ônôktôl kaptam
Informacioban.
Tiszteletem ônôknek.
11 evig apoltam az en draga edesanyamat, aki demenciaban szenvedett....megerte, szereto csaladban elte le az elete utolso eveit...💫
Az emberi öntudat/személyiség elvesztése hihetetlen változást okoz. A rettenetes, hogy nincs megoldás.
Nagyapám is bejárta sok részét ennek a betegségnek. Egy időben közös szobánk volt, mindig a meséire aludtam el..
Egyszer még tiszta pillanataiban együtt sírtunk amikor elmesélte mit él át.
Ez 2000 előtt volt.
A végén nem tudta ki vagyok..
A szüleim ellátásának köszönhetően sokáig élt.
A kislány fogalmazta meg a legjobban: el kell fogadni..
Ha esetleg nem tapintatlan a kérdés, mit mesélt a megéléséről, amikor kitisztultak a gondolatai?
Otthon is adható nyugtató és hívható ápoló, pl 12órában. Amíg találnak jó helyet és otthonba kerül,lehet,hogy éveket kell várni.
Az a gyermek, aki még beszélni sem hajlandó az édesanyjával évek óta, az ne mondjon véleményt az állapotáról, mert fogalma sincs róla. At v.mi teljesen másról szól....és sajnos van ilyen.
Ez annyira furcsa, ez a betegseg es a hozzávaló viszonyulas...nehez lehet..nagyon nehéz...
👍
Köszönet a filmért az én családomban még nincs ilyen gond de az előrelátás ,utánnanézés kell.
Valóban hiánypótló sokat tanúltam belőle.