Kocsis Zoltán - Intim megvilágításban (dokumentumfilm)
Вставка
- Опубліковано 14 бер 2023
- Kocsis Zoltán több mint negyven éven át a magyar zenei élet egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb egyénisége volt, 1997 óta vezette Magyarország egyik vezető szimfonikus zenekarát, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. 1952. május 30-án született Budapesten. Ötévesen kezdett zongorázni, tizenegy évesen lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora-zeneszerzés szakos növendéke, 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kadosa Pál, Kurtág György és Rados Ferenc tanítványa volt. Karrierje 1970-ben a Magyar Rádió országos Beethoven-zongoraversenyének megnyerésével indult, a zenei életbe Ránki Dezsővel együtt robbantak be. 1973-ban egyszerre végeztek a főiskolán, mindketten itt lettek tanársegédek, majd adjunktusok, 1979-től pedig docensek. A két fiatal zongoraművész 1973-ban egyszerre kapott Liszt Ferenc-díjat, öt évvel később Kossuth-díjat, 1984-ben érdemes művész címet, 1988-ban Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat, és 1990-ben kiváló művész címet.
1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart (BFZ), 1987 óta karmesterként is fellépett. 1992-ben a BFZ művészeti vezetője, majd első vendégkarmestere, szólistája és kamarazenésze lett. Bartók Béla zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat kapott, Debussy-lemezéért Gramophon-díjat és "Az év hangszeres felvétele" díját nyerte el. 1997 óta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fő-zeneigazgatója volt. 2012-ben súlyos, életmentő műtéten esett át.
A világhírű zongoraművész a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat tagja és támogatója volt, 1990 óta minden évben születésnapján koncertet adott a szervezet javára, amelynek bevételeit a szolgálat javára ajánlotta fel.
Kocsis Zoltán azt vallotta: "Az örökérvényűségre kell törekedni, nem a véglegességre. Arra, hogy az adott pillanatban a lehető legőszintébben és leghitelesebben átadhassuk a közönség számára azt az élményt, amely a művel való első találkozáskor és a darabbal foglalkozás során folyamatosan ér bennünket. Nem tudok elképzelni ennél magasabb célt." Úgy vélte, a szavak elvesztették súlyukat, csak tettekkel lehet példát mutatni, hogy azután erőnktől és tehetségünktől függően icipicit igazíthassunk a világon.
Pilinszky János így emlékezett vissza Kocsis Zoltánnal való találkozására: "Pár napja - a véletlen kegyelméből - valóban a zene jegyében élek. Kocsis Zoltán Richter meghívására már (1975. június) 23-án Párizsba érkezett, s baráti körben valóságos zenei éjszakákat töltöttünk együtt. Nem volt ez házi koncert, inkább beszélgetés. Játékában két elem ragadott meg leginkább: személytelen odaadása, s ugyanakkor személyiségének hallatlan ereje, fiatalos lendülete és homogenitása. Shelley és Petőfi lehetett ilyen!"(Részlet Pilinszky János Zenei képeslapok című írásából, mely az Új Ember 1975. szeptember 14-i számában jelent meg.)
Közelgő születésnapját ezzel a videóval köszöntöm!!!! Óriási Művész, lelkemben most is él❤❤❤❤
Please translate this video, looks important.
❤❤❤❤
This looks so interesting, but without subtitles in English i can only guess what's being said ...
Tisztelt Muveszur!
Eddig is nagy csodaloja voltam,de ezutan a riportfilm utan valami megfaghatattlanul csodalatos EMBERI KARAKTERT ismerhettem meg Önben.
Tisztelettel es szeretettel:Zsolnay Zsolt
Elmèleti fizikus is, lehetett volna
🙏🏻🙏🏻
Subtitles please!
Well, we had a piano. It was a family heirloom from before the war. A 'Musica' brand piano. Not like this one... If it had been like this... My goodness... It's completely natural that if someone has above-average hearing, they eventually crawl up and start tinkering on the piano. In the worst case, they play what they heard on the radio; in the best case, from their own invention. Anything that signifies the freedom of the mind. I think I had both because I fooled around a lot; these were my own inventions. But I also tried to imitate what I heard on the radio. And now, looking back, it's been 60 years... It seems like the first melody I managed to completely replicate was the Hungarian anthem. Maybe just in a single voice, maybe in more. I don't remember exactly. I just remember that first my parents, then the neighbors noticed this, and then they invited the composer János Viski, who examined me thoroughly, tested my hearing, and other abilities, and questioned my parents about the family background. When he learned that my ancestors were intellectuals on both sides for many generations, he visibly relaxed. I remember that when I was hospitalized with rheumatic fever at eight and a half years old, he came to visit me. I couldn't grasp the significance of it. He died shortly afterward, but by then, others had taken notice of me too. I even met Zoltán Kodály, who perhaps examined my abilities even more thoroughly than János Viski. I remember the first task was probably the E minor Bach 3-part invention, where I had to play the two outer parts and sing the middle part (naturally using solfège).