Jaj, imádom Fodor Ákost! Akkor is, amikor kicsit banálisnak tűnik. Tartom, hogy nincs olyan szituáció a világban, amire ne lehetne egy film- vagy Fodor Ákos idézetet mondani. Volt szó Weöres Sándorról, de talán nem hangzott el az, hogy ő és Fodor Ákos ismerték egymást, talán mondható az is, hogy utóbbi az előbbi tanítványa volt. A legendáriumban egy olyan eset is szerepel, hogy amikor Fodor Ákos először hívta fel Weöres Sándort, nem ismerte fel, mert Weöres-nek annyira sztereotipikus, nyekergő, vékony, Pilinszky-s hangja volt, hogy csak annyit mondott „Weöres Sándorral szeretnék beszélni”. Illetve még érdekesebb kapcsolat: Hamvas -> Weöres -> Fodor (ha az ember kicsit meglódul, még Rejtőt is beszuszakolhatja közéjük), mindezt csak azért, hogy érezzük az irgalmatlan idétlenség és a melankolikus komolyság kiáradásának szellemtörténeti irányát. Itt kicsit arra is rá lehet látni, hogy Weöres miért publikál, ha elvileg úgy gondolkodik, ahogy írja: Hamvas is beszél erről valahol (érdekes különben, hogy tőle csak így lehet idézni, „írta valahol”, mert annyi könyve van bakker, hogy senki nem képes megmondani, mit hol írt) „már csak az írást kellene abbahagyni” - grafomán volt. Olyan ez, hogy az írást abba hagyni egyenlő az életet abbahagyni. A művek egymás közötti, valamint a művész és befogadó közötti kommunikáció nem légből kapott dolog, csak épp nem ők ketten (vagy „azok” ketten) beszélgetnek, hanem rajtuk (azokon, rajtatok) keresztül valami nagyobb kommunikál. Ezt hagyományosan kultúrának nevezzük. „A szövegek ott is egymásra utalnak, ahol nem kacsintanak össze, nem idézik egymást; nem ott mondanak legtöbbet, ahol egymásról beszélnek. Nem kell, hogy egymásról beszéljenek ahhoz, hogy aktivizálják egymást a befogadói kultúrában, s egymás által beszéljenek. A művek együttese olyan tudást céloz meg, amit külön-külön egyik mű sem tud.” (K. J.) Illetve ismerünk olyasmit is emellett, hogy „leültem xy-nal egy kávéra” - aki xy 200 éve nem él és soha az életben nem kávézott vele az illető. Akinek mesterei rég halottak, ahhoz papíron szólnak az időn átlépve. Ezt folytatva (valamennyire) azt is meg lehet közelíteni, hogy a szerző/költő élete vagy saját műveiről alkotott gondolatai a műértelmezés tekintetében mennyiben kiemelkedőbbek, fontosabbak, mint bárki máséi. Szerintem semennyire. Miért is lenne? A mű többet tud, mint a művész. A posztmodern lírához mindenképp ajánlanék egy nagyon vicces játékkötetet. Ezt csak én nevezem így, de nem tudom másképp. Érdekes, hogy mennyire játékossá válik a költészet a posztmodern alatt (a metamodern előtt/alatt? [igen, ez poénnak van szánva]). Az epika végtelenül kiárad (Krasznahorkai), a líra pedig összetömörödik (Weöres, Fodor stb.). Erről ennyit, itt a kötet: moly.hu/konyvek/kellerwessel-klaus-hatam-mogott-a-hullo-porcelan Az Önkényes mérvadó szóviccre vonatkozó részére: bújjanak el és remegjenek a sarokban, mert minden vicc helyzetkomikum és ehhez a szóvicc áll a legközelebb. Minden vicc egy szituáció nevetséges voltára megy vissza, ez a humor nullfoka, az elmesélt viccek újra kialakítják a kontextust - szerintem szánalmasak. Akkor igazán humoros az ember, ha bármilyen szituáció vicces lehet számára, vagy viccessé tudja tenni - akár épp szójátékkal. Ennek talán legkommerszebb, freestyle végállapota a stand up, amit Puzsér apánk is művel(t és jaj de hálás ez a múlt idő), tehát sajátos kognitív disszonanciát termel, amikor a szóvicc aljadék voltáról beszél (nem emlékszem, de szerintem hallgattam én is azt az adást, bár igyekszem leszokni). A szituációk és a szójátékok humor-faktora egymással csaknem egybe esik. Azért primordiális, pl. a stand up-hoz képest, mert ott az illető elmesél, visszautal dolgokra, esetleg aktuális események humoros leírását adja. Ezzel szemben a szóvicc maga a pillanat. Nem lehet kétszer elsütni egy szóviccet, az jött és ment. Aki kétszer elsüti, az béna, tehetségtelen, kiégett és így tovább. Végtelen szituáció -> Végtelen Tréfa. Az adás jóféle volt! ;D (Melyik Dűne kiadást olvassátok? Csak mert közlöm, hogy a régi a menő, a többi béna. Mindezt a borító alapján mondom, érvek kíméljenek.)
Jaj, imádom Fodor Ákost! Akkor is, amikor kicsit banálisnak tűnik. Tartom, hogy nincs olyan szituáció a világban, amire ne lehetne egy film- vagy Fodor Ákos idézetet mondani.
Volt szó Weöres Sándorról, de talán nem hangzott el az, hogy ő és Fodor Ákos ismerték egymást, talán mondható az is, hogy utóbbi az előbbi tanítványa volt. A legendáriumban egy olyan eset is szerepel, hogy amikor Fodor Ákos először hívta fel Weöres Sándort, nem ismerte fel, mert Weöres-nek annyira sztereotipikus, nyekergő, vékony, Pilinszky-s hangja volt, hogy csak annyit mondott „Weöres Sándorral szeretnék beszélni”. Illetve még érdekesebb kapcsolat: Hamvas -> Weöres -> Fodor (ha az ember kicsit meglódul, még Rejtőt is beszuszakolhatja közéjük), mindezt csak azért, hogy érezzük az irgalmatlan idétlenség és a melankolikus komolyság kiáradásának szellemtörténeti irányát. Itt kicsit arra is rá lehet látni, hogy Weöres miért publikál, ha elvileg úgy gondolkodik, ahogy írja: Hamvas is beszél erről valahol (érdekes különben, hogy tőle csak így lehet idézni, „írta valahol”, mert annyi könyve van bakker, hogy senki nem képes megmondani, mit hol írt) „már csak az írást kellene abbahagyni” - grafomán volt. Olyan ez, hogy az írást abba hagyni egyenlő az életet abbahagyni.
A művek egymás közötti, valamint a művész és befogadó közötti kommunikáció nem légből kapott dolog, csak épp nem ők ketten (vagy „azok” ketten) beszélgetnek, hanem rajtuk (azokon, rajtatok) keresztül valami nagyobb kommunikál. Ezt hagyományosan kultúrának nevezzük. „A szövegek ott is egymásra utalnak, ahol nem kacsintanak össze, nem idézik egymást; nem ott mondanak legtöbbet, ahol egymásról beszélnek. Nem kell, hogy egymásról beszéljenek ahhoz, hogy aktivizálják egymást a befogadói kultúrában, s egymás által beszéljenek. A művek együttese olyan tudást céloz meg, amit külön-külön egyik mű sem tud.” (K. J.) Illetve ismerünk olyasmit is emellett, hogy „leültem xy-nal egy kávéra” - aki xy 200 éve nem él és soha az életben nem kávézott vele az illető. Akinek mesterei rég halottak, ahhoz papíron szólnak az időn átlépve. Ezt folytatva (valamennyire) azt is meg lehet közelíteni, hogy a szerző/költő élete vagy saját műveiről alkotott gondolatai a műértelmezés tekintetében mennyiben kiemelkedőbbek, fontosabbak, mint bárki máséi. Szerintem semennyire. Miért is lenne? A mű többet tud, mint a művész.
A posztmodern lírához mindenképp ajánlanék egy nagyon vicces játékkötetet. Ezt csak én nevezem így, de nem tudom másképp. Érdekes, hogy mennyire játékossá válik a költészet a posztmodern alatt (a metamodern előtt/alatt? [igen, ez poénnak van szánva]). Az epika végtelenül kiárad (Krasznahorkai), a líra pedig összetömörödik (Weöres, Fodor stb.). Erről ennyit, itt a kötet: moly.hu/konyvek/kellerwessel-klaus-hatam-mogott-a-hullo-porcelan
Az Önkényes mérvadó szóviccre vonatkozó részére: bújjanak el és remegjenek a sarokban, mert minden vicc helyzetkomikum és ehhez a szóvicc áll a legközelebb. Minden vicc egy szituáció nevetséges voltára megy vissza, ez a humor nullfoka, az elmesélt viccek újra kialakítják a kontextust - szerintem szánalmasak. Akkor igazán humoros az ember, ha bármilyen szituáció vicces lehet számára, vagy viccessé tudja tenni - akár épp szójátékkal. Ennek talán legkommerszebb, freestyle végállapota a stand up, amit Puzsér apánk is művel(t és jaj de hálás ez a múlt idő), tehát sajátos kognitív disszonanciát termel, amikor a szóvicc aljadék voltáról beszél (nem emlékszem, de szerintem hallgattam én is azt az adást, bár igyekszem leszokni). A szituációk és a szójátékok humor-faktora egymással csaknem egybe esik. Azért primordiális, pl. a stand up-hoz képest, mert ott az illető elmesél, visszautal dolgokra, esetleg aktuális események humoros leírását adja. Ezzel szemben a szóvicc maga a pillanat. Nem lehet kétszer elsütni egy szóviccet, az jött és ment. Aki kétszer elsüti, az béna, tehetségtelen, kiégett és így tovább. Végtelen szituáció -> Végtelen Tréfa.
Az adás jóféle volt! ;D (Melyik Dűne kiadást olvassátok? Csak mert közlöm, hogy a régi a menő, a többi béna. Mindezt a borító alapján mondom, érvek kíméljenek.)
Az ég szerelmére legyen már gyakrabban epizód.
Hamarosan visszatérünk a szokásos menetrendhez!:)
Aki egyszer belátta tévedését, annak már sosem lehet igaza?
Még jobb kérdés, hogy: volt-e valaha igaza?