Igen, még egy operettből is állandóan ránk kacsint a valóság, ha jól meg van írva. Ez a fergeteges előadás méltó emléket állít Spindler Bélának, aki 2018. szeptember 1-én belépett a Halhatatlanok Társulatába. Nyugodjék békében!
Örülök, hogy láthattam, mondhatom, hogy évtizedeket vártam rá, nem is tudom, miért nem lehetett korábban látni. A rendszerváltás közelsége erősen rányomta a bélyegét az átformálásra, de talán túl komolyra sikeredett. Személy szerint nagyon méltányolom a Sáfár Mónika típusú operai színvonalú hangokat.
Elöljáróban annyit, hogy nem szeretem az operettek cukormázas világát és általában nem szeretem az "újragondolt" dolgokat sem, de ez most nekem nagyon bejött, bár ebben a formában inkább musical, mintsem operett.. A büszkén és öntudatosan aljas Bóni gróf, a két nő által is jogosan lehülyézett Edwin, egy a férfiak hátán a hajléktalanságból a hercegnőségig emelkedő golddigger Cilike (ma is van ilyen bőségesen), a Cilikét harminc éve visszasíró Feribá, a ragasztgató Miska, mind telitalálat. És legfőképpen Szilvia, aki az Orfeum vállaltan romlott világában is megőrizte tisztaságát. Majd a főúri udvarban tesznek róla, hogy ne így legyen. A színpadon egyetlen boldog embert sem láthatunk. Jövője is csak egynek van, a verset szavaló kis Csermanek Jánosnak...
Egy pesti orfeumi énekesnő és egy trónörökös "happy end"-es szerelmi történetét Kálmán Imre 1914 tavaszán kezdte megzenésíteni, az operett premierje Bécsben 1915-ben, Bp.-en 1916-ban volt. E markánsan átdolgozott/rendezett, s emiatt legendássá vált kaposvári előadás öntörvényű: hozza mindazt, ami a háború után következett, a Monarchia, az egész békebeli világ összeomlását. (A III. felvonás végén elsüllyedő "Novara" Horthy egykori zászlóshajója volt). A romlást az "uralkodó osztály" olyasféle kritikája indokolja, ami nagyon tetszett volna a 70-es években a pártbizottságoknak. (Megjegyzem itt a mágnások az orfeumban úgy mulatnak, mint az elszegényedett dzsentrik a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül"-ben). 93-ban azonban, amikor az első "konzervatív" kurzus a dualizmus kora, és a két háború közti korszak 40 évi intézményes kritikája után ezek rehabilitálására hajlott, ennek az előadásnak "újbalos", ellenzéki akusztikája volt. Az előadás újszerű koncepciója mellett eltörpült, hogy a rendező mellőzte egy operett-előadás mesterségbeli alapjait, így az énekelni-tudást. (Ilyen alapok eleve nem is béklyózták a tehetségét). Sáfár Mónika (Szilvia) kiválóan énekel. Ő az egyetlen. Molnár Piroska megérdemelte volna, hogy a mezzoszopránjához transzponálják a szoprán-szólamát. Kulka Jánost (Edvin) semmi nem predesztinálta egy bonviván-szerepre. Mindez azért sajnálatos, mert A csárdáskirálynő a zenéjétől, a betétszámaitól örök életű, nem a mondanivalójától.
Az eredeti változatban Edvin valóban bonviván, itt azonban sokkal inkább egy bizonytalan, őrlődő, drámai karakter, akárcsak az eredeti mű táncoskomikus Bónija... Bóni nem tudott énekelni? No és? Higgins professzor sem tudott... A kaposvári Csárdáskirálynő egy száz éves operett alapján alkotott modern musical.
Valószínűleg egy dolgot nem tetszett megérteni. Ez az előadás nem operett. Így felesleges az Ön által hiányolt "mesterségbeli alap" keresni. Szerintem egy valakinek kellett tökéletesen énekelnie, Sáfár Mónikának, hiszen neki a szerepe szerint ez a "foglalkozása". És nagyszerű volt mind az éneklése, mind a játéka. A többiek "csak" életre keltettek egy-egy embert, vagy hangulatot. És ahhoz nem kell "kifogástalan" énektudás, hogy mi nézők is érezzük azt, amit a színpadon fantasztikusan "eljátszanak" és elhitetni akarnak velünk. És nagyon sokunknak az egyik örök csárdáskirálynő előadás volt, van, lesz. Számomra a másik örök, a Szinetár rendezte klasszikus. Nekem egyik sem jobb, vagy szebb a másiknál, mind a kettő maradandó élményt adott. Az én olvasatomban a csárdáskirálynő nem CSAK a zenéjétől, hanem a mondanivalójától IS örök életű.
Nagyon tetszik és gyakran megnézem.
Zseniális előadás volt!! Igazi kaposvár!!!! A mai napig etalon. A mondanivaló pedig sohasem volt aktuálisabb , mint napjainkban (sajnos).....
Szerencsés vagyok,hogy élőben láthattam!!❤️Felejthetetlen élmény!!
Nagyon tetszett!
Igen, még egy operettből is állandóan ránk kacsint a valóság, ha jól meg van írva. Ez a fergeteges előadás méltó emléket állít Spindler Bélának, aki 2018. szeptember 1-én belépett a Halhatatlanok Társulatába. Nyugodjék békében!
Örülök, hogy láthattam, mondhatom, hogy évtizedeket vártam rá, nem is tudom, miért nem lehetett korábban látni. A rendszerváltás közelsége erősen rányomta a bélyegét az átformálásra, de talán túl komolyra sikeredett. Személy szerint nagyon méltányolom a Sáfár Mónika típusú operai színvonalú hangokat.
Az.eloadas.zsenialis.
Elöljáróban annyit, hogy nem szeretem az operettek cukormázas világát és általában nem szeretem az "újragondolt" dolgokat sem, de ez most nekem nagyon bejött, bár ebben a formában inkább musical, mintsem operett.. A büszkén és öntudatosan aljas Bóni gróf, a két nő által is jogosan lehülyézett Edwin, egy a férfiak hátán a hajléktalanságból a hercegnőségig emelkedő golddigger Cilike (ma is van ilyen bőségesen), a Cilikét harminc éve visszasíró Feribá, a ragasztgató Miska, mind telitalálat. És legfőképpen Szilvia, aki az Orfeum vállaltan romlott világában is megőrizte tisztaságát. Majd a főúri udvarban tesznek róla, hogy ne így legyen. A színpadon egyetlen boldog embert sem láthatunk. Jövője is csak egynek van, a verset szavaló kis Csermanek Jánosnak...
Egy pesti orfeumi énekesnő és egy trónörökös "happy end"-es szerelmi történetét Kálmán Imre 1914 tavaszán kezdte megzenésíteni, az operett premierje Bécsben 1915-ben, Bp.-en 1916-ban volt. E markánsan átdolgozott/rendezett, s emiatt legendássá vált kaposvári előadás öntörvényű: hozza mindazt, ami a háború után következett, a Monarchia, az egész békebeli világ összeomlását. (A III. felvonás végén elsüllyedő "Novara" Horthy egykori zászlóshajója volt). A romlást az "uralkodó osztály" olyasféle kritikája indokolja, ami nagyon tetszett volna a 70-es években a pártbizottságoknak. (Megjegyzem itt a mágnások az orfeumban úgy mulatnak, mint az elszegényedett dzsentrik a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül"-ben). 93-ban azonban, amikor az első "konzervatív" kurzus a dualizmus kora, és a két háború közti korszak 40 évi intézményes kritikája után ezek rehabilitálására hajlott, ennek az előadásnak "újbalos", ellenzéki akusztikája volt. Az előadás újszerű koncepciója mellett eltörpült, hogy a rendező mellőzte egy operett-előadás mesterségbeli alapjait, így az énekelni-tudást. (Ilyen alapok eleve nem is béklyózták a tehetségét). Sáfár Mónika (Szilvia) kiválóan énekel. Ő az egyetlen. Molnár Piroska megérdemelte volna, hogy a mezzoszopránjához transzponálják a szoprán-szólamát. Kulka Jánost (Edvin) semmi nem predesztinálta egy bonviván-szerepre. Mindez azért sajnálatos, mert A csárdáskirálynő a zenéjétől, a betétszámaitól örök életű, nem a mondanivalójától.
Az eredeti változatban Edvin valóban bonviván, itt azonban sokkal inkább egy bizonytalan, őrlődő, drámai karakter, akárcsak az eredeti mű táncoskomikus Bónija... Bóni nem tudott énekelni? No és? Higgins professzor sem tudott... A kaposvári Csárdáskirálynő egy száz éves operett alapján alkotott modern musical.
Valószínűleg egy dolgot nem tetszett megérteni. Ez az előadás nem operett. Így felesleges az Ön által hiányolt "mesterségbeli alap" keresni. Szerintem egy valakinek kellett tökéletesen énekelnie, Sáfár Mónikának, hiszen neki a szerepe szerint ez a "foglalkozása". És nagyszerű volt mind az éneklése, mind a játéka. A többiek "csak" életre keltettek egy-egy embert, vagy hangulatot. És ahhoz nem kell "kifogástalan" énektudás, hogy mi nézők is érezzük azt, amit a színpadon fantasztikusan "eljátszanak" és elhitetni akarnak velünk. És nagyon sokunknak az egyik örök csárdáskirálynő előadás volt, van, lesz. Számomra a másik örök, a Szinetár rendezte klasszikus. Nekem egyik sem jobb, vagy szebb a másiknál, mind a kettő maradandó élményt adott. Az én olvasatomban a csárdáskirálynő nem CSAK a zenéjétől, hanem a mondanivalójától IS örök életű.
3.38-nál szegény Szilviát jól eltalálja egy csokor.